A görög eredetű eucharisztia szó hálaadást jelent, a katolikus egyház értelmezésében a szentmisét jelöli, de nagy kezdőbetűvel írva (és Oltáriszentségnek is nevezve) a kenyér és a bor színe alatt valóságosan jelen lévő Jézust. A Magyar Katolikus Lexikon szerint az eucharisztikus kongresszus vagy világtalálkozó „az Eucharisztia megismerését, szeretetét és tiszteletét előmozdító, zarándoklat jellegű összejövetel, amit szentmisék, szentségimádások, előadások mélyítenek el”.
Magyarország büszkesége
Az első kongresszust az 1870-es évek elejétől több sikeres zarándoklatot szervező fanatikus asszony, Emilia Tamasier kezdeményezésére 1875-ben tartották a franciaországi Faverney-ben több mint 50 ezer francia zarándok részvételével. A nagy sikerre tekintettel határozták el, hogy évente rendeznek hasonlókat, csakhogy a hatóságok sokáig nem engedélyezték az ismétlést. Végül 1881-ben Lille-ben tarthatták meg a következőt, erre már külföldről is érkeztek zarándokok. Innentől általában egy-két évente tartottak kongresszusokat, 1893-ban Jeruzsálemben, 1905-ben pedig Rómában a pápa részvételével. A kezdeti nehézségek miatt a szervezők előszeretettel hangsúlyozták, hogy a kongresszusok eszméje és gyakorlata a liberalizmus, a marxizmus, a szabadkőművesség ellenében erősödött meg, miközben a katolikus egyház látványosan gyengült.
Az eucharisztikus kongresszusok szervezői kezdettől fogva szem előtt tartották a külsőségeket, a tömeges elsőáldozások, gyóntatások és körmenetek minden alkalommal a program legfontosabb részei voltak. De miután az 1926-os chicagói rendezvényen már a parádéra helyezték a hangsúlyt (a Soldier Field Stadiumban állították fel a római Szent Péter-bazilika főoltárának mérethelyes másolatát, 60 ezer tagú gyerekkórus énekelt, autós körmenetet tartottak stb.), az is egyértelművé vált, hogy egy világtalálkozónak nem csak a hívek számára lehet üzenete, hiszen Chicagót addig a gengszterek városaként ismerte a világ.
Az 1938-ban megrendezett budapesti kongresszus jelentősége is attól volt az esemény súlyánál jóval nagyobb, hogy a magyar katolikus egyház és a magyar kormány ezzel kívánta az ország spirituális és gazdasági erejét megmutatni. A május 25–29. között számtalan, de kizárólag egyházi jellegű programot, tömeges szertartásokat és egyéb vallási témájú programot felsorakoztató rendezvénysorozat szervezőinek kimondva, kimondatlanul az volt a céljuk, hogy a budapesti legyen legnagyobb és legemlékezetesebb világkongresszus, amelyet valaha rendeztek, azt remélve, hogy az ország pozitívnak nem igazán mondható nemzetközi megítélése is változik tőle. „Magyarország beláthatatlan jelentőségű kitüntetéshez jutott. Egyszeriben a nemzetek első sorába lépett” – foglalta össze a legfontosabb célkitűzést a kongresszus előtt Mihalovics Zsigmond, a lebonyolításban főszerepet kapó világi szervezet, az Actio Catholica elnöke.
Fogadj be egy zarándokot
Bár a magyar kormány és a főváros vezetése kezdettől fogva teljes mellszélességgel állt ki a kongresszus mellett, a sikeres kandidálás kizárólag a magyar katolikus egyház majd’ tíz évig tartó munkájának volt köszönhető. A rendezés ötletét, ennek „imázsjavító” hasznát a chicagói kongresszuson részt vevő Csernoch János hercegprímás vetette fel, amit 1927-ben utódja, a Vatikánnal különösen jó kapcsolatokat ápoló Serédi Jusztinián is magáévá tett.
1928 őszén (az ausztráliai világtalálkozóval egy időben) rendezték meg Budapesten az I. Nemzeti Eucharisztikus Kongresszust 200 ezer résztvevővel. Félmillió röpcédulát nyomtattak négy egyházi ének szövegével, a körmenet résztvevői csak ezeket énekelhették; Budapest díszkivilágítást kapott, a Kossuth téren sátrat emeltek tábori oltárral, a leírások szerint az ott tartott szentmisén „hat reflektor világította meg az oltáriszentséget”.
Serédi Jusztiniánnak 1936-ra sikerült kijárnia a rendezés jogát a Vatikánban, amit a modern magyar egyházi diplomácia addigi legnagyobb sikereként értékelhetett a közvélemény. Ekkor már a politikának is jutott a reflektorfényből: XI. Piusz pápa azután közölte döntését, hogy találkozott a Mussolini meghívására Rómában tartózkodó, amúgy református Horthyval. A bejelentést a magyar sajtó úgy ünnepelte, mint egy győztes csatát: „Hogy ezt a világünnepséget, amiért minden ország epekedik, éppen ez a kis és szegény Magyarország kapta meg, az kettős oknak az eredménye. Az egyik ok: Szent István királyunk halálának 900. évfordulója, a másik ok: a magyar hercegprímás tekintélye és munkája” – írták a lapok.
Noha egyértelműen katolikus rendezvényről volt szó, a világkongresszus ügye innentől kezdve kiemelt kormányberuházássá vált. A sikeres lebonyolítás érdekében 1937-et – egy minisztertanácsi döntés nyomán – „előkészítő szentévvé” nyilvánították, és létrehozták az ún. előkészítő főbizottságot, amely alá 14, minden részletre ügyelő bizottságot soroltak egyházi és világi vonalon, például volt bel- és külföldi propagandabizottság, hitbuzgalmi és ünnepségrendező, postaügyi és egészségügyi bizottság. A technikai bizottságot hangszóró- és világítástechnikai albizottságokkal hozták létre. A szervezőknek akkora tömegekkel kellett számolniuk, mint még soha: Budapest történetében még az 1896-os millenniumi eseménysorozat sem vonzott ennyi látogatót, miközben a szállodai férőhelyek száma nem érte el a tízezret. Ezért arra kérték a budapestieket, hogy fogadjanak be minél több zarándokot a lakásukba – sikerült is 37 ezer plusz férőhelyet teremteni.
| ||
Búzaszemek a borítékban
A látogatók elhelyezéséért és közlekedtetéséért felelős Központi Vendéggondozó Hivatal gondoskodott a különféle tömegszállásokról is, ahol 50 ezer embert kívántak elhelyezni. A korabeli statisztika szerint „egy zarándok-férőhely egy szalmazsák, 2 drb. lepedő, takaró, fejvánkos, mosdótál, ivópohár felszerelésből állott”, de feljegyezték azt is, hogy „az igénybevett ötvenezer szalmazsákhoz 160 vagon szalma kellett és szalmazsákok tömése három hónapig tartott”. Ugyancsak hónapokig tartó munka volt, hogy a közlekedési vállalatokkal – mindenekelőtt a MÁV-val – kidolgozzák az „alkalomhoz illő” menetrendeket. A kongresszus négy napján a belföldi forgalomban 40–50 ezer embert kellett naponta Budapestre utaztatni, külföldről pedig 70 különvonat érkezett, ezért a nagy teherpályaudvarokat is alkalmassá tették a személyforgalomra. A rendezvény idején a vonatok nyolc állomásra futottak be, a három nagy belvárosi pályaudvar kizárólag külföldről érkező szerelvényeket fogadott. Az esemény idejére vízumkedvezményt vezettek be, a világ minden tájáról idesereglett szerzetesek további kedvezményeket kaptak.
A magyar püspöki kar a ’37-es szent év kihirdetésekor írt körlevelében kiemelte, hogy mindenkinek „becsületbeli kötelessége” a kongresszus sikeréért áldozatokat hozni, hozzátéve, hogy „sikeren nem külső fényt és ünneplést értve”, hanem „a legmagasabb lelki hatások fokát”. A kreativitásnak azonban nem állták útját: például a szent év nyitányakor a miséken részt vevők országszerte két borítékot kaptak, az egyik üres volt, a másik búzaszemekkel tele. Egy éven át rózsafüzérekért, imádságokért, vagyis mindenkinek a saját lelkiismerete szerint lehetett egy-egy búzaszemet áttenni az üres borítékba, amit le kellett adni a plébánosnak, mert állítólag e búzaszemekből őrölték azt a lisztet, amelyből a kongresszusi ostya készült.
A szervezők szerint az előkészületek „finom lélektani mélységeit” jelezte, hogy az egyes munkacsoportokban „a speciális női alkatnak gondosságát és finomságát” is kihasználták, ami a gyakorlatban azt jelentette, hogy a nők szinte kizárólag olyan feladatokat kaptak, mint az adminisztráció, az ajándéktárgyak árusítása, a szálláshelyek rendben tartása, vagy például a „püspökök kényelmének biztosítása”. De Horthy katolikus felesége, Purgly Magda, a kongresszus fővédnöke is azért volt érdekes a sajtónak, mert megírhatták róla, hogy „gyönyörű, lila ruhája lesz a körmenetben, amelynek azt a nevet adták: polgári díszmagyar nemzetesasszonyruha”.
A lelki hatások növelését szolgálta, hogy „egy vallásos édesanya” kezdeményezésére a munkahelyeken, munkaidőben a „távolabb járó” híveket is igyekeztek felkészíteni. Budapesten 56 hivatalt és 74 gyárat sikerült az akcióba bevonni, e „munkásgyűléseken” több mint 60 ezren vettek részt, sőt, miután a szociáldemokrata szakszervezetek vezetősége „sem kívánt a munkások elé akadályt gördíteni”, a hívők a kongresszus előtti héten 25 ezer katolikus munkás felvonulásával demonstráltak. A kongresszus idején is úgy tűnt, hogy a munkásság bevonása (térítése) kiemelt jelentőséggel bír: a második napon, éjszaka rendezték meg a Hősök terén a „150 ezer férfi fáklyás szentségimádását” – előtte volt rendőr- és kalauzmise is.
A nem létező Németország
A sajtóban nem lehetett másról olvasni, mint hogy az „egész világ Magyarországra figyel”, de közben kiderült az is, hogy Hitler mintegy 25 ezer német zarándok utazását megtiltotta – a hazai szervezők, de a kongresszus díszvendége, Eugenio Pacelli vatikáni államtitkár (a későbbi XII. Piusz pápa, aki korábban 12 évig Németországban képviselte a Szentszéket) próbálkozásai ellenére is. Mindez azért volt különösen kellemetlen, mert Magyarországnak így a legnagyobb szövetségesével támadt nézeteltérése. Noha az antiszemita, ám angolbarát Imrédy Béla miniszterelnökre és Kánya Kálmán külügyminiszterre is gyanakvással tekintettek a németek, senkinek nem állt érdekében, hogy még jobban elmérgesedjen a helyzet. Ezért kezdettől fogva a kongresszus politikamentességét kellett hirdetni, ami annyit tett, hogy Németországra, a nácikra nem lehet rosszat mondani, miközben a hazánkat képviselő egyházi és világi fellépők a bolsevikveszélyt, illetve a trianoni döntés igazságtalanságait folyamatosan emlegethették. Az előkészületek idejének jellemző epizódja volt, hogy miközben szinte a teljes magyar rendőrséget a kongresszus védelmére készítették fel – különös tekintettel a kommunistákra –, a szélsőjobboldali szervezetek akadálytalanul terjeszthették a kongresszus betiltását követelő röplapokat, mondván, azt is a zsidók szervezték.
E kellemetlenségek ellenére az 1938-as eucharisztikus kongresszus zavartalan lebonyolítását egy rövid ideig valóságos történelmi sikerként értékelték. A résztvevők pedig felejthetetlen élményekkel gazdagodhattak: a Hősök terén is a római bazilika főoltárának másolatát állították fel, amely alatt több százezren áldoztak egyszerre, hajós körmenetet rendeztek a Dunán, és ekkor kapott díszkivilágítást a Lánchíd. Sok vidéki ember ekkor járt először a fővárosban. Ráadásul a belépő- és egyéb támogatói jegyek, kiadványok, valamint a szuvenír- és kegytárgyeladások révén a kongresszus nyereségesen zárt, vagyis az a mintegy 4 millió pengő, amit az egyház, a kormány és a főváros a rendezésre fordított, nemcsak megtérült, de hasznot is hozott.
Csak sajna hamarosan bebizonyosodott, hogy a háború kitörését nem akadályozhatja meg a több százezres imádság. Akár szimbolikusnak is tekinthető, hogy az 1938. évi XV. törvénycikket, vagyis az első zsidótörvényt az eucharisztikus kongresszus záróünnepségének másnapján fogadta el az Országgyűlés.
