Próbáljuk meg elképzelni a száz éve és még régebben élt emberek képéhségét! Kiindulhatunk például abból, milyen mélyen belénk ivódott, mennyire meghatározta ábrándjaink világát gyerekkorunk legszűkebb környezetének egy-egy látványeleme, valami együgyű kép, nipp vagy akár csak egy különös mintázat, amibe rejtélyes, félelmetes alakokat lehetett belelátni. Hasonló erővel ragadhatták magukkal felmenőinket az első fényképek, amelyek vagy számukra ismeretlen világok felé nyitották ki a fantáziájukat, vagy egyszerűen csak kimerevítették számukra életük, környezetük eseményeit. És hasonló ütőerejű csoda lehetett a
"tömörlátvány"
- vagyis a sztereofénykép a harmadik dimenzió felé, a térbe nyíló világával. Ennek a csodának a nyomait láthatjuk most, a Nemzeti Múzeum után Miskolcon is megrendezett kiállításon, amelyet helyi anyag is kiegészít, javarészt Dömötör Zoltán magángyűjteményéből.
Ha már ott van az ember a Herman Ottó Múzeum kiállítási épületében - a neve kissé bonyodalmas, a hangulata jóval barátságosabb, valamikor iskola volt, de már nagyon régóta szolgál múzeumként -, nem állja meg persze, hogy bele ne nézzen az állandó kiállítások anyagába is. Az ásványgyűjtemény elég elképesztő a színek és rajzolatok, felületek és formák sokféleségével - sőt inkább feszengő nyugtalanságot ébreszt, hogy ennyi minden lehetséges, ami felzaklatja az érzékelésünket, miközben a maga rideg módján ilyen mérhetetlen távolságra létezik mindentől, ami az emberrel bármiféle összefüggésben áll. Kézenfekvő menekülési útvonal a helytörténeti szekció még akkor is, ha olyan tárgyak késztetik hümmögésre a szemlélődőt, mint Miskolc város fejezőpallosa, igaz, a XVIII. századból. Viszont derűsebb képzetek felé tereli Szontagh Károly helyben nyomott munkája, melynek teljes címe: A szenvedelmes dinnyész. Körülményes útmutatás jeles dinnyék' termesztésére.
Önnön átmenetileg vállalt szenvedelmünk viszont a mondott időszakos kiállítás felé noszogat bennünket, s miután piros-kék sztereoszemüvegünket - mely nem üveg persze, hanem egy-egy műanyag lapocska keménypapír keretben - az orrunkra illesztjük, már el is merülhetünk a térhatás különös világában. Különös, mert amit látunk, annak a szabad szemmel érzékelt térhez csak részleges köze van: az ábrázolt tárgytól függően kevesebb vagy több mélységszinten helyezkednek el az alakok és alakzatok, mint azokban a mesekönyvekben, amelyek fölnyitott oldalain térbe rendeződnek a papírtárgyak, papírfigurák. Kétdimenziós térrétegek egymás mögött.
A sztereofényképezés lényegében azon a tényen alapszik, hogy a két szemünkkel más-más szögből, kissé különböző képet látunk, amit azzal a felszólítással szoktak szemléltetni, hogy tartsuk magunk elé a kinyújtott ujjunkat, és nézzük felváltva a jobb és a bal szemünkkel. Ez az eltérés az, ami aztán teret, mélységet ad a látványnak, amelyet érzékelünk. A jelenség már Albrecht Dürert is foglalkoztatta, aki a két eltérő szemszögből készített rajzpárokat. Alapesetben a két szem távolságának megfelelő módon kell elkészíteni azt a két-két képet, amelyet aztán a sztereonézőn keresztül szemlélve együtt, térben látunk. A sztereoszkóp egy-egy, párhuzamos tengelyű gyűjtőlencséjét oldalról zárt keretbe helyezték, amelyet fogantyúval tartottak a szem elé, a képpárt pedig ez elé kellett illeszteni. Számos változata volt természetesen, míves szekrénykék, kézbe vehető dobozkák - kétségkívül lehetett egyfajta bájosan ünnepélyes nehézkesség abban, ahogy a családfő elővette az esetenként külföldről beszerzett képpársorozatokat, majd a készüléket körbeadva, -ülve, áhítatos sóhajok és mormogások közepette megtekintette a család mondjuk a japán selyemszövőket, a Niagara fölött kötélen átkelő Samuel John Dixont, a brit hadsereg indiai büszkeségeit, a tüzelőállásban felsorakozott szipoj lövészeket, vagy a nagy szegedi árvízről Klösz György által készített felvételeket - netán pillanatképeket a világháborús lövészárkokból. A kétszínű szemüveg később feltalált technika, az ún. anaglif eljárás eredménye, amelynek az a lényege, hogy a két kép egy képmezőben látható, csak a vörös és kék (vagy zöld) színeltolás különíti el őket, ami, ha szabad szemmel nézzük őket, néha kifejezetten rejtélyes, homályos, rezgő kontúrokat ad a látványnak.
A kiállítás hangulatát éppen a fentebb említett sokféleség határozza meg, amely a - meglehetősen tágas határvonalú - korszak érdeklődését mutatja be. Ahhoz, hogy ennek a mélyére lássunk, a térhatás csak játékosan járul hozzá, ráadásul a kétszínű szemüveg sötétít is, ami azért levesz az élvezet értékéből, főleg a részletgazdagabb felvételek esetében, például amikor egy századnyi német katona arckifejezését vennénk egyenként szemügyre, amint egy lengyelországi templomban tábort ütve állnak a fotográfus rendelkezésére. Egzotikus utazások, hegyi túrák mellett a szűkebb, életszerűbb miliő képei is megjelennek - például Anton Miklós cseraljai plébános térfotográfiáin, melyek közül különösen jól sikerült a nőnek italt töltő férfi képe, aki klasszikus mozdulattal, felemelt könyékkel, kisujját az üvegtől finomkodón eltartva merevedik pózba, miközben a hölgy, a vonásait homályosan visszatükröző asztalon nyugtatva alkarját, sejtelmesen a messzeségbe tekint.
És hangsúlyoznunk kell természetesen a budoár-, szeparé-, sőt bordélytematika jelenlétét is, amelyet a kiállítás rendezői kor- és hangulathű tárgyakkal domborítottak ki: a képek előterében enyelgésre alkalmas dupla karosszék áll, az asztalon pezsgőt,
ürmöst és szódavizet
sejtetnek az üvegek, odébb, az öltözőasztalon porcelán mosdótál, benne vizeskancsó, hátul gramofon, csinos, zöld tölcsérrel, oldalt pedig pompázatosan faragott spanyolfal. Mindez arra bátorítja a látogatót, hogy helyezkedjék mintegy kényelembe, s fesztelenül szánjon időt a decens dekoltázsok és egyéb kivillanások, de még az önfeledtebb pikantériák stúdiumára is.
A kiállított fotók még az eredeti, budapesti kiállítás idején megjelentek egy kötetben, amely tovább színezi ezt a gazdag képi világot, viszont értelemszerűen nem mutatja be azokat a készülékeket és felvételeket, amelyek Miskolcon társultak az anyaghoz. És itt nem is a tátrai természetfotók alá helyezett, hatalmas korcsolyát formázó fakutyatalpra gondolunk, amely afféle hangulati elem csupán, hanem az olyan különlegességekre, mint például az 1960-as évek végén két szovjet gyártmányú Szmena gépből házilag egybeszerkesztett sztereokészülék. Jól jelzi ez a gép, hogy bár a térfénykép széles körű divatja réges-rég elmúlt, lelkes amatőrök körében változatlan népszerűségnek örvend - mely tény az időbeliség dimenzióját is hozzáilleszti térfényképészeti tapasztalatainkhoz.
Miskolc, Papszer 1. Nyitva április 1-jéig
Bognár Katalin-Felvinczi Sándor: Térbe zárt pillanat. Epizódok a sztereofényképezés történetéből, Helikon Kiadó, 2006, 164 oldal, 5990 Ft