A szombati gyásznapon eltemették Puskás Ferencet. Temetésekben és újratemetésekben jártas nemzetünk kínosan túlméretezett s az elhunyt póztalan személyiségétől merőben idegen fölhajtással búcsúzott a kiváló futballistától. Valahol arányt tévesztettünk.
*
Távol legyen tőlünk a szándék, hogy lapunkban meghonosítsuk a temetéskritika és a kegyeletrecenzió műfaját, ám a Puskás Ferenc végtisztességét megelőző többhetes egyeztetések és előkészületek, melyek - fájdalom! - a legkevésbé sem nélkülözték a visszatetsző mozzanatokat, ráirányították figyelmünket e néhai remek focista búcsúztatására. Annál is inkább, mivel az úgynevezett kegyeleti bizottság nagyralátó terveiből hamar kiderült, hogy az újkori magyar történelem elhíresült nemzeti temetéseinek sora ezúttal újabb grandiózus gyászszertartással fog gyarapodni. Ezek a históriai (újra)temetések ugyanis - Vörösmarty Mihály parentációjától II. Rákóczi Ferenc hamvainak hazahozataláig - mindenkor komoly szerepet játszottak a magyarság öngyógyításában (vagy épp bajainak félrekezelésében), múltképének megfogalmazásában, politikai ideáinak artikulálásában. Így hát indokolt érdeklődéssel tekintettünk az Aranycsapat legendás kapitányának búcsúztatása elé, s a szombati nap megannyi lelombozó és bornírt eseménye valóban föltárt számunkra valamit jelen közállapotainkból.
A fél várost átszelő lovasbandériumos-dobpergéses gyászmenet, tucatnyi, a sulykot messzire elvető beszéd és egy Koltay Gábor-féle nemzeties esztrádműsor alkotta a majd' félnaposra nyújtott kegyeleti szertartás programját. A magyar bajnoki rangadók gyér látogatottságát idéző, tátongóan üres Puskás Ferenc Stadionban vezette elő a temetést főrendező Koltay Gábor unalomig ismert patentjeit (tömeges statisztéria, mértani alakzatokba rendeződő táncospárok, egy-két hangja vesztett, ellenben váltig mentés-vitézkötéses énekesnő stb.), mintegy jó előre jelezvén, az aktusnak kevés köze lesz a valódi Puskás Ferenchez. A nyugosztalandó halottnak ugyanis - erre akár mérget is vehetnénk! - vajmi kevéssé konveniált volna az a hősies kimerevítés, ahogy e gyászos napon elénk állították hol Csurka László színművész dühödt acsargásaiban, hol pedig az ízetlen földicsérésekben. A pillanatnyi megindultságot, amit az agg Szepesi György szavai ébresztettek a jelenlévőkben, s az életben jó kedélyű Puskás - családi kérésre bejátszott - magába feledkező nótázásának egyszerű emberségét kíméletlenül ellepték az olcsón heroizáló mozzanatok, vonulások és galambröptetések.
A műsor végeztével az ágyútalpra helyezett koporsó, benne az időközben - az irracionalizmus nagyobb dicsőségére - dandártábornokká előléptetett kedves halottal átvitetett a Bazilikába. A katolikus egyházi szertartást a Szent István téren kivetítőről szemlélők között álldogálván beszédek újabb sorát hallgathattuk végig. Mindenekelőtt Sólyom László köztársasági elnök búcsúszavait, aki ezúttal bölcs mértéktartásról és arányérzékről tett tanúbizonyságot, hiszen nem leplezte tovább előlünk a tényt, miszerint Puskás Ferenc nem mártír népvezér, hazájában halálra kövezett próféta vagy Hadúr, a magyarok istenének harmadik megtestesülése, hanem mesés, világkarriert befutó labdarúgó volt, aki remekül szórakoztatta közönségét. Az egyéb beszédekben ugyanis megtették a néhai Öcsi bácsit Európa korai egyesítőjének (Vilar, a spanyol futballszövetség elnöke), s a határon inneni és túlnani magyarság szimbólumának (Tőkés László püspök), de említést nyert Szent István országa éppúgy (a Novotny Zoltánon keresztül megnyilatkozó maródi Schmitt Pál), mint a blaszfémiaként is unalmas égi focicsapat fordulata (Buzánszky, Lamperth és Kiss-Rigó László szeged-csanádi püspök). Miközben a Bazilika előtti téren néhány mécsest szorongató öreg néne Puskás temetése ürügyén szóban és tettleg elsiratta saját keserves életét, a testületileg gyászoló focikompániák pediglen lassan szedelődzködni kezdtek, a kiváló balösszekötő koporsója immár végső nyughelyére került. A tévéstábok visszaadták a képet és a hangot a stúdióknak, hogy ott még pár órán át elrajzolhassák Puskás emlékét, s megint egyszer, bár aligha utoljára, elcsócsálhassák az elveszett világbajnokság esetét, doppinggyanúsításokkal, bírói tévedésekkel és turáni sorsüldözöttségünk egyéb emanációival.
Félreértés ne essék, a temetés - úgy is mint a hét szabad művészet egyike - szinte szükségképp túlzó, a józanul hideg mérlegelést taszító műfaj, amelytől bizony még a szépítő szándékú történelemhamisítás sem teljességgel idegen. (Gondoljunk csak az éppen száz éve újratemetett kuruc fejedelemre, akinek végső tisztességét a szenvedelmes hamisító, Thaly Kálmán szervezte.) Ráadásul mi, magyarok tudvalévőleg hajlamosak vagyunk a szélsőséges kedélyállapotra és ítéletalkotásra, amint azt Hugo Meisl, a legendás osztrák Wundermannschaft (csodacsapata ugyanis majd' minden futballnemzetnek akadt) atyja is megfogalmazta: "A magyarok vagy lagzit ülnek, vagy temetnek." Ámde a Puskás temetését környező kollektív közszereplői spilázás meg a gyásznapra elkönnyezett milliók komoly aggodalmat ébresztenek. Mert hiába ellensúlyozta valamelyest a hazai közvélemény nehezen eltagadható érdektelenségét (vagy legfeljebb is csak igen szolid érdeklődését) az internacionális figyelem és a Budapestre látogató VIP-vendégek nagy száma, a magyarság áhított testvériesülése aligha következhetett volna be Puskás Ferenc sírja fölött, s országunk nemzetközi ismertségét és közkedveltségét sem lehet - a szánakozó megmosolygás kockázata nélkül - a száguldó őrnagy népszerűségére alapoznunk. Márpedig kevesebbért, néhány őszintétlenül nagy szóért, üres parádézásért és a drága pénzen kivásárolt látszatbékéért nem lett volna szabad föláldoznunk egy kedves és jó ember végtisztességét.
