Mégis mozog? - Paraenergetika és fellendülés

Tudomány

Időről időre fölreppennek olyan ötletek, amilyenekkel legutóbb Széles Gábor nagyvállalkozó kábította a honi nyilvánosságot. Közös jellemzőjük, hogy a modern fizika tudni sem akar róluk.

Hetek óta tartja lázban a honi sajtó ilyesmire fogékony szeletét Széles Gábor, aki először még februárban lengette be Facebook-oldalán, hogy egy új találmány segítségével nemcsak a következő kétharmada lesz meg az Orbán-kormánynak, de ehhez még példátlan ("ötszáz éve nem látott") gazdasági fellendülés is járul. Március végén már arról értekezett, afféle képes beszédben, hogy "kiszállt a kalitkából a 'madár'", s három órán át hibátlanul repült. Legközelebb három hétig kell folyamatosan repülnie, hogy végleg elhagyhassa a kalitkát.

Széles Gábor, a tudomány ördöge


Széles Gábor, a tudomány ördöge

Fotó: Kovács Tamás / MTI

 

Az enigmatikus bejelentés után vad találgatás indult (erre a legfrappánsabb helyet a kommentfelület képezte) a csodás találmány mibenlétét illetően. Széles a múlt hét végén újabb részletekkel is szolgált: a webkettes felületet mellőzve (a Facebookon inkább Ismerős Arcok-videókat és bankellenes manifesztumokat osztott meg mostanában) saját napilapjában, a Magyar Hírlapban.

Százat, ezeret!

Ezek szerint ősszel indul egy új energiacella gyártása, amely Széles szerint a "levegőből" csatolja ki az energiát - nem annyira nagyfeszültségen, mintsem nagy áramon keresztül (jelentsen ez bármit is). Széles szerint az érdeklődők korábbi Facebook-bejegyzéseiből nemcsak a berendezés teljesítményét, de súlyát és annak árát is ki tudják bogarászni, amit a magunk részéről némi szkepszissel fogadnánk. Annyi viszont biztos, s még eme bejegyzések népballadákat idéző töredékes információközléséből is kihüvelyezhető, hogy hősünk valamiféle alternatív, szokványostól eltérő energetikai megoldáson töri a fejét. Bár nem igazán állt elő technológiai megfejtéssel, s szerényen csupán a gyártás lehetőségét vindikálta magának (ami a Videotonban, az Ikarusban és részben külföldön valósulna meg), de azért még március elején posztolt egy blogbejegyzést a Tesla-tekercsekről (a valódi, történeti Nikola Tesláról szóló írásunkat lásd: Mint a villám, Magyar Narancs, 2006. augusztus 3.). A tekercsek által keltett nagy energiájú kisülések eme bejegyzés szerint a longitudinális (a terjedés irányával egybeeső amplitúdójú), a fénynél gyorsabban terjedő hullámokat keltenek az éterben, éppen ezért az ilyen eszköz alkalmas lehet "nullponti energia" kinyerésére. A figyelmesebbek talán már észrevették, hogy egy olyan fogalomrendszerhez jutottunk (ti. éterelmélet), melyet a fizika már több mint száz éve ad acta tett. Ráadásul a fenti meglátások abszurdumnak számítanak a már jó ideje fennálló és a kutatók által nagyjából konszenzuálisan elfogadott fizikai világkép nézőpontjából - ennek nyomán rögvest más szemmel is nézhetnénk (sőt: a kukába helyezhetnénk) az egész parafizikai elmélkedést. Ráadásul az sem biztos, hogy egy efféle leírásnak bármi köze lehet a - Széles Gábor gondosan elszórt infomorzsáiban szereplő - rejtélyes találmányhoz, melyet hamarosan gyártani fognak: ősszel még csak húsz-ötven darabot, majd kétezres, százezres és végül milliós szériákat (ám könnyen lehet, hogy itt sem lesz megállás). A Népszabadság információi szerint Györgyi Viktor, Felcsúton működő feltaláló egyik innovációja lehetne a rejtély kulcsa (ő már épített egy ún. függőleges tengelyű, ám sajnos jelenleg sem működő szélkereket, aminek kapcsán vitába keveredett a budapesti Műegyetem Áramlástan Tanszékével, ahol alig is lelkesedtek koncepciójáért). Györgyi a sajtónak egy tökéletesített Tesla-féle generátorról (afféle örökké működő dinamóról) beszélt, ami talán a Föld mágneses mezejét csapolná meg.

Évmilliókig szépen elforog

Az alternatív energetika sok évezredes történetét képtelenek lennénk dióhéjban vázolni - legyen elég annyi, hogy idővel megkopott az egyszerű (vagy mit is beszélünk: rendkívül szofisztikált), perpetuum mobileszerű szerkezetek népszerűsége. Még a legmakacsabbak is belátták, hogy egy olyas szerkezet, amely a semmiből termelne energiát (egy zárt rendszerbe helyezve több energiát bocsátana ki, mint amit a beviteli oldalon beletápláltunk), egyszerre sértené meg a termodinamika első és második főtételét (az első az energia megmaradásáról értekezik, míg a második szerint egy elszigetelt rendszer entrópiája nem csökkenhet). Mindez inkább arra sarkallta a paraenergetikai kutatókat, hogy valamiféle létező, földi vagy kozmikus energiaforrást csapoljanak meg eddig nem látott hatékonyságú és ravaszságú eszközökkel. Az efféle spekulációk egyik tárgya a valóban, a jelenlegi standard részecskefizikai modell szerint is létező nullponti vákuumenergia (erről lásd: Üres óráinkra, Magyar Narancs, 2012. szeptember 27.) leszívása, "kicsatolása". Erről leginkább azt szokták elmondani, hogy eme hipotetikus energia a kozmosz óriási méretét tekintve hatalmas lehet - kár, hogy manipulálása eddig még csupán videojátékszinten valósult meg. A fizikusok körében uralkodó konszenzus szerint a vákuumenergia képbe kerülése sem érinti a termodinamika második főtételének érvényességét, éppen ezért nem lehet csak úgy kicsatolni, "szabad energia" előállítására felhasználni. Az extremitások rajongóinak elárulnánk, hogy némely renegát fizikusok (e ponton említenénk meg Bernard Haisch, Alfonso Rueda és Harold A. Puthoff nevét) merész, látszólag a fizikai paradigmán belül maradó, ún. sztochasztikus elektrodinamikai típusú közelítése szerint mégsem volna oly ördögtől való az elektromágneses vákuum (a változatosság kedvéért afféle random zajhullámként terjedő) igen nagy energiasűrűségének kinyerése - valamiféle reakciómentes meghajtó (a parafizika másik kedvence) segítségével. Igaz, a hivatalos, a NASA-szerű, kisebb államokban inkább akadémiai kutatóintézetekben intézményesülő, s ezek tekintélyét is aljasul felhasználó tudomány szerint a vákuumenergia efféle interpretációja téves. Szimpla "kicsatolása" pedig sértene számos érvényesnek tekintett fizikai princípiumot - de ha még jogos is lenne az efféle hullámok megcsapolására tett kísérlet, ahhoz a spektrum legkisebb hullámhosszú végén kéne kutakodnunk, amihez pedig semmiféle energiakinyerő eszköz nem áll rendelkezésre.

A parafizikai oldalak lelkesen emlegetnek aktív, reakció nélküli erőket, illetve meghajtókat - ezek például a forgó testeken vagy éppen (ők is kötelességszerűen teszik hozzá: Tesla-féle) tekercsek működése közben keletkező aszimmetriák, inhomogenitások révén csapolnák meg a mindenséget némi energia kedvéért. Kár, hogy efféle (huzamosabban is működő!) berendezést még senki nem látott. S nemcsak azért, mert az olaj- és áramlobbi közmondásos kegyetlenséggel teszi el láb alól a titkos találmányok kiötlőit, hanem mert a fizikusok szerint ezek a jelenségek nem léteznek, a különböző megmaradási tételek érvényessége pedig így sem sérülhet. A feltalálók között különös helyet foglal el egy bizonyos Thomas E. Bearden, aki a mozgó rész nélküli elektromágneses generátor (MEG) büszke feltalálójának mondhatja magát. Az amerikai hadsereg nyugalmazott alezredesének masinája nem csupán saját működését képes huzamosan fenntartani, de még energiát is termel - s ehhez nincs is szüksége külső áramforrásra. Igaz, eddig működő prototípusra és független ellenőrző mechanizmusra sem volt szüksége ahhoz, hogy állítsa: berendezése (melynek rajza az Egyesült Államok szabványügyi hivatalának leírása alapján fellelhető a világhálón is) igenis működik. Bearden szerint berendezései a vákuumenergiát csapolják meg - a fizikusok pedig, amikor éppen időt szakítanak Bearden életművének méltatására, megjegyzik, hogy az outsider feltalálónak fogalma sincs az elektromágneses mezőelmélet mibenlétéről.

Tudjuk, fenti sorainkkal még nem sikerült valamennyi alternatív energetikai tárgyú reményt elhamvasztanunk - ígérjük, legközelebb majd a jelen történetben nem szereplő vízhajtású motorral, esetleg a hidegfúzióval is foglalkozhatunk, amint ezeknek is belpolitikai aktualitása támad.

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult. 

Mozaik

Öt nő gyümölcsök, öt férfi színek nevét viseli, ám Áfonya, Barack, vagy éppen Fekete, Zöld és Vörös frappáns elnevezése mögött nem mindig bontakozik ki valódi, érvényes figura. Pedig a történetek, még ha töredékesek is, adnának alkalmat rá: szerelem, féltékenység, árulás és titkok mozgatják a szereplőket.