Történeti genetika és nyelvrokonság - Kik vogymuk?

Tudomány

Miközben a tudományos közvélemény többnyire kész tényként kezeli nyelvünk finnugor (azon belül obi-ugor) rokonságát, mások, például az újdonsült kulturális államtitkár, genetikai megerősítésre várnak.
Miközben a tudományos közvélemény többnyire kész tényként kezeli nyelvünk finnugor (azon belül obi-ugor) rokonságát, mások, például az újdonsült kulturális államtitkár, genetikai megerősítésre várnak.

Napjaink egyik rohamléptekkel fejlődő tudománya a molekuláris genetika - ennek eredményeit immár nem csupán a természettudományok vagy éppen a gyógyászat hasznosíthatja (sőt ez utóbbi esetben még csak biztató távlatokról beszélhetünk), de olyan, vele csak igen távoli rokonságban álló tudományágak is, mint a régészet, vagy éppen az (jelen esetben magyar) őstörténet. Nem új jelenség az, hogy biológiai megalapozottságú tudományágak történeti stúdiumok segítségére lehetnek: korábban a történeti embertan, majd a vércsoportvizsgálatokon alapuló szerológia segítségével lehetett firtatni a ma élő emberi populációk vagy éppen a temetők lakóinak biológiai anyagát, amelynek alapján akár (merész) rokonsági hipotéziseket is fel lehet állítani. A korábbi és az ezeket részben kiegészítő, sőt meghaladó mostani archeogenetikai vizsgálódásokkal azonban sokszor hasonló problémák adódnak: művelőik nem mindig vannak tisztában a kétféle megközelítés között húzódó módszertani határok mivoltával. A túlfeszített, néha bombasztikus történeti-genetikai hipotézisek pedig elfogadhatatlan leegyszerűsítéseken, elavult szemléleti kategóriákon, sőt - némely esetben - a történeti-régészeti tények negligálásán, illetve a népről/etnikumról/etnicitásról szóló modern szakirodalom elbliccelésén "alapulnak".

Népség, katonaság

A frissen hivatalba lépett kulturális államtitkár többször is megerősítette, hogy az úgynevezett "Julianus barát program" keretében néhány fős genetikai kutatócsoport vizsgálná a magyarság eredetét, térképezné fel a hangsúlyozottan mai magyar népesség kapcsolati rendszerét mindazon népekkel, melyekkel egykoron (akár hipotetikusan is) kapcsolatba került. Szőcs Géza maga is kíváncsi arra, mennyiben erősítik meg ezek a vizsgálódások az uralkodó finnugor rokonsági elméletet - amúgy meg az általa értelmetlennek tartott viták lezárását várja.

Nos, a történeti genetika immár sok-sok eredményt könyvelhet el - ezek, mondhatni, különös mértékben megszaporodtak a Humán Genom Projekt jó évtizeddel ezelőtti eredményes befejeződése, az emberi géntérkép feltárása óta. Azóta a molekuláris történeti genetika eredményesen verifikált több korábbi, őstörténeti, régészeti hipotézist - például hogy miként népesítették be az újkőkori Európát biológiailag a mai emberrel azonos (egykor Kelet-Afrikából indult) eleink a Közel-Kelet felől, Kis-Ázsiát és a Balkánt érintve. Remek eredményeket lehetett elérni az emberi sejtek mitokondriumában (nagyjából energiaközpontjában) található DNS vizsgálatával, amely női vonalon, genetikai rekombináció nélkül, de azért utólag datálhatóságot (molekuláris időmérést) biztosító mutációkkal öröklődik tovább. Szintén érdekes eredményeket hozott a férfiágon (szintén rekombináció nélkül) öröklődő, csak a mutáció által formált, ezért evolúciós óraként is használható Y-kromoszómák vizsgálata is, amely a mitokondriális DNS vizsgálatához hasonlóan szintén módot ad, hogy közös ősöket keressünk és helyezzünk el az időtengelyen, vagy akár mai populációk bizonyos fokú rokonságáról tehessünk hipotetikus állításokat. (Lásd: Apánk, anyánk idejöjjön, Magyar Narancs, 2008. június 19.)

A gond ott van, hogy a molekuláris genetika statisztikai-vizsgálati alapegysége, a populáció sehogy sem hozható fedésbe az olyan, különféle (gyakorta politikai, történeti-mitológiai, vagy a szintén nem egyértelmű nyelvi-kulturális) alapon definiált, gyakorta mesterségesen konstruált egységgel, mint az etnikum, a nép, vagy pláne a nemzet. Bálint Csanád, az MTA Régészeti Intézetének munkatársa egy 2008 őszén, a Magyar Tudományban publikált dolgozatában az archeogenetika egyre bővülő tudományos potenciálját és kétségtelen eredményeit elismerve számos buktatóra hívta fel a figyelmet, melyek megakadályozhatják, hogy igazán gyümölcsöző kapcsolat alakuljon ki mondjuk a régészet és más humán stúdiumok, valamint a molekuláris biológián alapuló archeogenetika között. Először is vajmi nehéz megszabni ama populációk határait, melyeket össze akarunk hasonlítani - pláne, ha ezeket meg akarjuk feleltetni holmi, izoláltnak tekintett etnikumokkal. A népnév ilyenkor nem segít, a nyelv pedig (sokak vélekedésével szemben) nem etnospecifikus: hol önazonosság-tudattal bíró, magukat egy közösségnek tekintő populációhoz tartozik sok beszélt nyelv (például Svájcban), hol meg azonos nyelvet beszélőket választanak el egymástól a nyelven túlmutató kulturális határok (a Balkántól, sőt Indiától Észak-Írországig). A régész által kritizált megannyi elmélet és elméletalkotó leginkább abban közös, hogy vajmi keveset tud például hazánk vagy Kelet-Európa történelméről, bonyolult etnikai viszonyairól (ezt már akár jelentős, összefoglaló monográfiák szerzőitől is megszoktuk) - de sokszor a nyugati vonatkoztatási csoportok históriáját is megengedhetetlen nagyvonalúsággal kezeli. Amikor történeti genetikusok hipotéziseket alkotnak egy adott (s annak mai nemzeti formájával azonosított) populáció leszármazásáról, akkor előszeretettel feledkeznek meg olyan folyamatokról, mint a népcsoportok - a történelem során szakadatlan - keveredése, akkulturációja, nyelvcseréi, vagy éppen a folyamatos be- és kivándorlás jelentette változások az adott populáció genetikai statisztikájában.

Olasz módra

Konkrét példára térve: számos történeti genetikus (mint az e témában oly szorgalmas, de sokat kritizált Luigi Luca Cavalli-Sforza) megállapítja, hogy bár a magyarok nyelve nem indoeurópai, genetikai állományuk nagyon is európai - ugyanakkor megfeledkeznek arról, hogy ez Európában, pláne annak keleti fertályán meglehetősen általános, mondhatni oda-vissza. Bálint Csanád módfelett szkeptikus a magyarság eredetének (vagy más népek etnogenezisének) archeogenetikai megalapozása felől, s ezzel a történész-régész szakmában korántsem áll egyedül. Szerinte már azon sokat idézett, történeti genetikai kutatási eredmények is ez ellen szólnak, melyek a mai magyarországi populációt a lengyelországihoz és ukrajnaihoz kötötték (egy bizonyos, speciális genetikai marker vonatkoztatásában) - márpedig nem a lengyelektől vagy ukránoktól származunk, s ők sem tőlünk. Népeket, nyelveket és géneket történetileg lehetetlen összekapcsolni, ahogy a "népek" közötti genetikai távolság számítgatása is értelmetlen: a populációgenetika természetes vonatkoztatási halmazai egészen más jellegűek. A legfőbb gondot természetesen a genetikai mintavétel jelenti, legtöbbször a történeti genetikusok ilyen jellegű vizsgálódásai mindenféle néprajzi ismeretek hiányában zajlanak. Egyformán mulatságos (s persze riasztóan reménytelen) távoli rokonainkat keresni azok autonóm köztársaságai/területei főbb városainak jórészt betelepítettekből álló lakói között, ahogy bizony a magyar főváros populációjának genetikai mintázata sem éppen reprezentatív a teljes magyar lakosság tekintetében. Bálint természetesen pozitív példát is képes felmutatni: releváns történeti genetikai vizsgálatokat ezek szerint csupán archaikus genetikai minták alapján lehet végezni, de még ezek érvényességét is befolyásolják, pontosabban korlátozzák objektív (a leletek hiányosságából, nem kellő reprezentativitásából eredő) és szubjektív (a kutató kezét mozgató tudományos konstrukcióból fakadó) faktorok. Annál elismerőbben nyilatkozik Raskó István, a történeti genetika hazai szaktekintélye, az MTA Szegedi Biológiai Központjának Genetikai Intézete tudományos tanácsadója mostanság nagyobb nyilvánosságot nyert kutatási eredményeiről (amelyeket az MTI Régészeti Intézetével közösen ért el). A Raskó professzor és munkatársai által nyert eredmények fontosabb tanulságai nem okoztak meglepetést a történészek és régészek számára. Mindenesetre immár a történeti biológia módszereivel is bizonyítható: a X. századi Magyarország lakóinak genetikai összetétele lényegesen eltér a XX. századi "magyarokétól" és "székelyekétől". Bálint szerint már egyedül ez a vizsgálati eredmény is a lehető legnagyobb óvatosságra kell, hogy intsen bennünket: a modern népességektől nyert minták igen csekély történeti relevanciával bírnak. S még e megfigyelés is csak akkor értékelhető történetileg, ha nem elégszünk meg e két, egymástól egy ezredév által elválasztott populáció genetikai összevetésével, hanem elemezzük a közbülső korokban élt "eleink" megfelelő genetikai markereit is. A ma általunk ismert magyar nép kialakulása - ahogy másoké is - csupán kronológiailag is folyamatos adatok alapján tárható fel. Ráadásul nem spórolható meg Kelet-Európa komplett genetikai történetének feltárása sem, hiszen már a X-XI. századi magyarság kialakulása az ott élt - magában is nagyon sokféle eredetű - nép közreműködésével zajlott le. Amúgy a Raskó által vizsgált adatok azt mutatják, hogy a 132 magyarországi és 99 székelyföldi férfitól, valamint a 113, illetve 84 nőtől nyert minta összetétele nem különbözik egymástól, és úgy kilencvenszázalékos mértékben az európai őslakosságéval egyezik meg. Ez egyértelműen a mai magyarság genetikailag európai eredetét jelzi. E kutatók sikerrel azonosítottak 27 honfoglalás kori genetikai mintában egy, csak az uráli népekre jellemző allélt (az ún. Tat C-t), ugyanakkor a mai honi populációban ez már nem lelhető fel. Másrészről az is nyilvánvalóvá vált, hogy az archaikus, ezer év előtti genetikai mintákban uralkodóak az európai népesség legősibb rétegét jellemző markerek - ezzel szemben csak néhány megvizsgált mitokondriális DNS-minta mutat ázsiai jelleget. Ez pedig (gondoljunk bármit is a csekély számú csontminta reprezentativitásáról), egybehangzóan a hagyományos régészet és történeti embertan megállapításaival, arra mutat, hogy Szent István korabeli eleink genetikailag-biológiailag túlnyomórészt európaiak voltak. A két kutatói kör közötti kivételesen sikeres együttműködést két okból értékeli nagyra Bálint Csanád: történeti következtetésekhez kizárólag régészeti korokból származó genetikai mintákat vizsgáltak, illetve a genetikai kutatást a genetikusok, a történeti értékelést pedig régészek végezték.

Neked ajánljuk