A világvége pontos dátumának meghatározása régóta a millenáris szekták és karizmatikus közösségek privilégiuma, ám az elmúlt hetekben mértéktartó lapokban és portálokon is megjelent az írás a falon: 2880. március 16-án vége lesz a mi kis világunknak. Földünk (mert az univerzum egyéb fertályai ezt követően is viszonylag épségben maradnak) végzetét egy 1950 DA nevű, egyelőre még semmilyen – mondjuk, a gazdag metálos szubkultúrából ismerős – becenévvel sem rendelkező aszteroida okozná. Az érzékletes leírások szerint a hipotetikus becsapódás után 44 800 megatonna TNT felrobbanásával egyenértékű energia szabadulna fel, az idevágó apokalipszisfilmekből ismerős gigacunami és tűzvihar kíséretében, melyet természetesen sokéves sötétség és posztimpakt tél követne – értelemszerűen fehér karácsony nélkül. Kár, hogy kénytelenek vagyunk hozzáfűzni: soha, a legmerészebb becslések sem tették magasabbra a jövőbeli becsapódás esélyét 0,3 százaléknál – igaz, ez még így is páratlanul magas a konkurens, szintén potenciális kártevő űrsziklák között (bár a legtöbb kutató még ezt a kockázatot is túlzottnak tartja). Mindenesetre a cikkek alapjául szolgáló publikáció, mely a Science magazinban jelent meg, sok tekintetben megújította tudásunkat az efféle kisbolygókkal kapcsolatban.
Egy régi ismerős
Az 1950 DA-t még 1950. február 23-án fedezte fel Carl A. Wirtanen, a Lick obszervatóriumban dolgozó neves csillagász: neki amúgy is valósággal passziója volt az aszteroidák utáni kutatás. Az asztronómus 17 napon át követte figyelemmel a kisbolygót, ám azután észlelési nehézségek miatt elvesztette szem elől. Legközelebb több mint ötven évvel később, 2000 utolsó napján tűnt fel egy kisbolygó a távcsöveken, s pár nap múlva kiderült, hogy ez megegyezik Wirtanen néhai felfedezettjével. 2001 márciusában jó alaposan megközelítette Földünket: egészen pontosan 7,79 millió kilométerre, így a jeles Goldstone és Arecibo obszervatóriumok is megörökíthették. Az ekkor elvégzett kutatások szerint a földközeli és a mozgása során potenciálisan a földpályát is metsző Apollo típusú kisbolygó 1,1–1,4 kilométer átmérőjű, ami kategóriáján belül legalábbis meglehetősnek számít. Rövid forgási periódusa és magas radaralbedója (visszaverési képessége) alapján egy viszonylag nagy sűrűségű vas-nikkel aszteroidát köszönthetünk a személyében.
Az 1950 DA annak is köszönheti ismertségét, s azért számít kiemelten kutatott kisbolygónak, mert pályatársai közül tán a legjobban sikerült modellezni jövőbeli sorsát. A kisbolygó pályája ugyanis viszonylag kicsiny szöget zár be az ekliptika (azaz a Föld Nap körüli keringésének) síkjával, ami jelentősen csökkenti a több közeli, egyenként is nagy tömegű gravitációs központ egyidejű hatása keltette zavaró hatást, az úgynevezett perturbációt – de a modern radarcsillagászat eszközei, no meg az objektum hosszú megfigyelhetősége is sokat tett azért, hogy többet tudjunk a jövőbeli helyzetéről. Például máris tudomással van róla, hogy 2150. augusztus 5-én alig 450 ezer kilométernyire fog elsuhanni mellette a 78 Diana nevű, 125 kilométer átmérőjű főági aszteroida, ami komoly pályazavart, perturbációt fog előidézni az 1950 DA mozgásában. Ennek hatására e kisbolygóközi randevút követő néhány száz év alatt az aszteroida pályája komolyan módosulni fog. Ha ehhez még hozzáadjuk az úgynevezett Jarkovszkij-effektus hatását (a Nap sugárzása által átmelegített aszteroida minden irányban fotonokat bocsát ki), akkor megkapjuk azt is, hogy sok-sok száz év múlva, egészen pontosan 2880. március 16-án lesz egy olyan, 20 perces időablak, amikor az égitestek pályájának találkozásánál apró esély mutatkozik a közelebbi, mélyrehatóbb találkozásra. Akik az elkerülhetetlen világvége miatt dörzsölnék tenyerüket, gyorsan csalódniuk kell: a találkozás valószínűségét már tavaly sem értékelték nagyobbra 0,025 százaléknál, ami 1:4000-hez arányt jelez (jó, jó, tudjuk: a lottóban sokkal kisebbek az esélyek). A jövőbeli
becsapódásokra is érzékeny, számos szempontot figyelembe vevő, logaritmikus Palermo-skálán (melyen a Földre potenciális veszélyt jelentő objektumokat szokták megmérni) az 1950 DA jelenleg –1,81 értékeléssel bír (ami még mindig a gondos monitorozás szintje) – habár kapott már 0,17-ot is. Megjegyzendő: a teljes nevén Palermo technikai becsapódás kockázati skálán mért pozitív érték azt jelentené, hogy nagyobb a becsapódás kockázata, mint a hasonló vagy nagyobb méretű társaié – átlagolva, a jövőbeli hipotetikus ütközésig számítva. Igazából a friss, radarcsillagászati kutatásoknak, valamint a Föld és más égitestek pozícióját precízebben és komplexebben kiszámoló modelleknek hála, immár szinte teljesen kizárható, hogy valaha is találkozna Földünk e vas-nikkel kistestvérével. Kérdés persze, hogy akkor miért e nyáron lett szenzáció eme aszteroidából.
Erők és karja
A Tennessee Egyetem csillagász–asztrofizikus kutatói (Ben Rozitis, Eric MacLennan és Joshua Emery) néhány éve pontosan azt kezdték vizsgálni, hogy egy, a vizsgált objektumhoz hasonló sebességgel pörgő kisbolygó miért nem esik szét, és hogy veszíti el anyagát – továbbá miként képes megmaradni saját, a mi Földünkével nagyfokú fedést mutató pályáján. A korábbi modellek szerint egy ilyen kilométeres nagyságrendű testnél már a gravitáció is komoly faktor az egyben maradásban és kismértékű, de állandó súrlódással való dacolásban – de a tennessee-i kutatók szerint ilyen forgási sebesség mellett ezek az erők már nem érvényesülnek kellő mértékben. Ne felejtsük: az 1950 DA két óra és hat perc alatt megfordul a tengelye körül, amit – krumpliszerű alakját tekintve – már korántsem tudunk olyan könnyen elképzelni róla, mint, mondjuk, asztali földgömbként is gyakorta ábrázolt planétánkról. A gyakorlatban a gyors forgás hatása afféle negatív gravitációként jelentkezne, amit persze nem kell szó szerint értelmezni: pusztán arról van szó, hogy az aszteroida tömegvonzása nem képes ellensúlyozni például a gyors forgásból fakadó centrifugális erőt, így egy, a kisbolygó felszínén leszálló asztronauta (s máris a hollywoodi fantáziáknál vagyunk) egyszerűen kirepülne az űrbe – hacsak szorosan nem rögzítené magát. Mert bizony az efféle kalkulációknak gyakorlati hasznuk is van, hisz’ el kell döntenünk, mit csináljunk egy olyan objektummal, ami ilyen sebességgel pörögve közelít – feltéve, de meg nem engedve – a Földünk felé. Az amerikai kutatókat még egy dolog érdekelte: hogy nem repül-e ki a kisbolygó anyaga is a kozmoszba, hasonlóan a képzeletbéli űrhajóshoz. Nos, arra jutottak, hogy a bolygó anyagát másodlagos kémiai kötések, a tipikusan dipólusok között ható Van der Waals- erők tartják össze. Márpedig ilyen erős másodlagos kötéseket még sohasem tapasztaltak, illetve mértek más kisbolygók környezetében, bár kisebb méretű égitestek esetében számítottak ilyen eredményre. A hónap elején a Science magazinban publikált cikkükben a tudósok is úgy vélekednek: kutatásaiknak elsősorban az aszteroidák jelentette potenciális kockázatok kivédésében van jelentősége (vizsgálódásaik irányát nagymértékben befolyásolta a tavaly februári, tűzgömböt és robbanást okozó cseljabinszki aszteroidabecsapódás, lásd: A vörös meteor, Magyar Narancs, 2013. február 28.). Márpedig éppen azért kell minél többet tudnunk egy efféle kisbolygó stabilitásáról, hogy ha kell, annál biztosabban meg tudjuk bontani. Ráadásul a mostani kutatások fényében számos, korábban elgondolt s hatásosnak vélt elhárító trükk is veszélyesként tűnhet fel, sőt, akár súlyosbíthatja is az esetlegesen bekövetkező katasztrófát. Például, ha egy masszív mesterséges objektummal ütköztetjük a kisbolygót, meglehet, még szét sem esik, de ha mégis, akkor a szoros kohézió által összetapasztott darabjai ugyanazon a pályán maradva repülnének a Föld felé, többszörös becsapódást okozva. Semmi gond, a hipotetikus becsapódásig is még hosszú évszázadok állnak előttünk, hajmeresztőnek tűnő ötletekből pedig nincs hiány.
Elegendő volna a felszínre krétaport és/vagy faszénport juttatnunk, bár a gyarmatosítás során egyszer már bevált üveggyöngy-hintés sem volna utolsó; e módszerekkel ugyanis egyenetlenné tennénk a fényvisszaverő képességét, s így megbontanánk a felszíni stabilitását is. De addig is szoros figyelemmel kell követnünk valamennyi gyanús kődarabot, s a térképünkről hiányzókat is ráhelyezni. Éppen ezért szeretne az – 1400 potenciálisan veszélyes kisbolygót monitorozó – NASA egy infravörös szenzorral ellátott kamerát juttatni az űrbe: ezt a földközeli objektumokat pásztázó kamerát (rövidítve NEOCam) jó magasra, a Föld–Hold-távolság négyszeresének megfelelő távolságra helyeznék el, ahol évszakoktól, napszakoktól és felhőktől nem zavarva észlelgetné a közeledő aszteroidákat.
Ebből is látható: bolygóvédő munkánk közben gyakorlatilag csak arra kell vigyáznunk, hogy a kisbolygó jöttéig ne süllyedjünk újból kőkorszaki szintre.
