Pusztító aszteroida a jövőből

Új Armageddon?

Tudomány

A nemzetközi sajtó által felfedezett, legfeljebb a távoli jövőben fenyegető aszteroida esete rávilágít, milyen eltérően értelmezzük az efféle kozmikus karambolok kockázatait.

A világvége pontos dátumának meghatározása régóta a millenáris szekták és karizmatikus közösségek privilégiuma, ám az elmúlt hetekben mértéktartó lapokban és portálokon is megjelent az írás a falon: 2880. március 16-án vége lesz a mi kis világunknak. Földünk (mert az univerzum egyéb fertályai ezt követően is viszonylag épségben maradnak) végzetét egy 1950 DA nevű, egyelőre még semmilyen – mondjuk, a gazdag metálos szubkultúrából ismerős – becenévvel sem rendelkező aszteroida okozná. Az érzékletes leírások szerint a hipotetikus becsapódás után 44 800 megatonna TNT felrobbanásával egyenértékű energia szabadulna fel, az idevágó apokalipszisfilmekből ismerős gigacunami és tűzvihar kíséretében, melyet természetesen sokéves sötétség és posztimpakt tél követne – értelemszerűen fehér karácsony nélkül. Kár, hogy kénytelenek vagyunk hozzáfűzni: soha, a legmerészebb becslések sem tették magasabbra a jövőbeli becsapódás esélyét 0,3 százaléknál – igaz, ez még így is páratlanul magas a konkurens, szintén potenciális kártevő űrsziklák között (bár a legtöbb kutató még ezt a kockázatot is túlzottnak tartja). Min­den­esetre a cikkek alapjául szolgáló publikáció, mely a Science magazinban jelent meg, sok tekintetben megújította tudásunkat az efféle kisbolygókkal kapcsolatban.

 

Egy régi ismerős

Az 1950 DA-t még 1950. február 23-án fedezte fel Carl A. Wirtanen, a Lick obszervatóriumban dolgozó neves csillagász: neki amúgy is valósággal passziója volt az aszteroidák utáni kutatás. Az asztronómus 17 napon át követte figyelemmel a kisbolygót, ám azután észlelési nehézségek miatt elvesztette szem elől. Legközelebb több mint ötven évvel később, 2000 utolsó napján tűnt fel egy kisbolygó a távcsöveken, s pár nap múlva kiderült, hogy ez megegyezik Wirtanen néhai felfedezettjével. 2001 márciusában jó alaposan megközelítette Földünket: egészen pontosan 7,79 millió kilométerre, így a jeles Goldstone és Arecibo obszervatóriumok is megörökíthették. Az ekkor elvégzett kutatások szerint a földközeli és a mozgása során potenciá­lisan a földpályát is metsző Apollo típusú kisbolygó 1,1–1,4 kilométer átmérőjű, ami kategóriáján belül legalábbis meglehetősnek számít. Rövid forgási periódusa és magas radaralbedója (visszaverési képessége) alapján egy viszonylag nagy sűrűségű vas-nikkel aszte­roidát köszönthetünk a személyében.

Az 1950 DA annak is köszönheti ismertségét, s azért számít ki­emelten kutatott kisbolygónak, mert pályatársai közül tán a legjobban sikerült modellezni jövőbeli sorsát. A kisbolygó pályája ugyanis viszonylag kicsiny szöget zár be az ekliptika (azaz a Föld Nap körüli keringésének) síkjával, ami jelentősen csökkenti a több közeli, egyenként is nagy tömegű gravitációs központ egyidejű hatása keltette zavaró hatást, az úgynevezett perturbációt – de a modern radarcsillagászat eszközei, no meg az objektum hosszú megfigyelhetősége is sokat tett azért, hogy többet tudjunk a jövőbeli helyzetéről. Például máris tudomással van róla, hogy 2150. augusztus 5-én alig 450 ezer kilométernyire fog elsuhanni mellette a 78 Diana nevű, 125 kilométer átmérőjű főági aszteroida, ami komoly pályazavart, perturbációt fog előidézni az 1950 DA mozgásában. Ennek hatására e kisbolygóközi randevút követő néhány száz év alatt az aszteroida pályája komolyan módosulni fog. Ha ehhez még hozzáadjuk az úgynevezett Jarkovszkij-effektus hatását (a Nap sugárzása által átmelegített aszteroida minden irányban fotonokat bocsát ki), akkor megkapjuk azt is, hogy sok-sok száz év múlva, egészen pontosan 2880. március 16-án lesz egy olyan, 20 perces időablak, amikor az égitestek pályájának találkozásánál apró esély mutatkozik a közelebbi, mélyrehatóbb találkozásra. Akik az elkerülhetetlen világvége miatt dörzsölnék tenyerüket, gyorsan csalódniuk kell: a találkozás valószínűségét már tavaly sem értékelték nagyobbra 0,025 százaléknál, ami 1:4000-hez arányt jelez (jó, jó, tudjuk: a lottóban sokkal kisebbek az esélyek). A jövőbeli
becsapódásokra is érzékeny, számos szempontot figyelembe vevő, logaritmikus Palermo-skálán (melyen a Földre potenciális veszélyt jelentő objektumokat szokták megmérni) az 1950 DA jelenleg –1,81 értékeléssel bír (ami még mindig a gondos monitorozás szintje) – habár kapott már 0,17-ot is. Megjegyzendő: a teljes nevén Palermo technikai becsapódás kockázati skálán mért pozitív érték azt jelentené, hogy nagyobb a becsapódás kockázata, mint a hasonló vagy nagyobb méretű társaié – átlagolva, a jövőbeli hipotetikus ütközésig számítva. Igazából a friss, radarcsillagászati kutatásoknak, valamint a Föld és más égitestek pozícióját precízebben és komplexebben kiszámoló modelleknek hála, immár szinte teljesen kizárható, hogy valaha is találkozna Földünk e vas-nikkel kistestvérével. Kérdés persze, hogy akkor miért e nyáron lett szenzáció eme aszteroidából.

 

Erők és karja

A Tennessee Egyetem csillagász–asztrofizikus kutatói (Ben Rozitis, Eric MacLennan és Jo­shua Emery) néhány éve ponto­san azt kezdték vizsgálni, hogy egy, a vizsgált objektumhoz hasonló sebességgel pörgő kisbolygó miért nem esik szét, és hogy veszíti el anyagát – továbbá miként képes megmaradni saját, a mi Földünkével nagyfokú fedést mutató pályáján. A korábbi modellek szerint egy ilyen kilométeres nagyságrendű testnél már a gravitáció is komoly faktor az egyben maradásban és kismértékű, de állandó súrlódással való dacolásban – de a tennessee-i kutatók szerint ilyen forgási sebesség mellett ezek az erők már nem érvényesülnek kellő mértékben. Ne felejtsük: az 1950 DA két óra és hat perc alatt megfordul a tengelye körül, amit – krumpliszerű alakját tekintve – már korántsem tudunk olyan könnyen elképzelni róla, mint, mondjuk, asztali földgömbként is gyakorta ábrázolt planétánkról. A gyakorlatban a gyors forgás hatása afféle negatív gravitációként jelentkezne, amit persze nem kell szó szerint értelmezni: pusztán arról van szó, hogy az aszteroida tömegvonzása nem képes ellensúlyozni például a gyors forgásból fakadó centrifugális erőt, így egy, a kisbolygó felszínén leszálló asztronauta (s máris a hollywoodi fantáziáknál vagyunk) egyszerűen kirepülne az űrbe – hacsak szorosan nem rögzítené magát. Mert bizony az efféle kalkulációknak gyakorlati hasznuk is van, hisz’ el kell döntenünk, mit csináljunk egy olyan objektummal, ami ilyen sebességgel pörögve közelít – feltéve, de meg nem engedve – a Földünk felé. Az amerikai kutatókat még egy dolog érdekelte: hogy nem repül-e ki a kisbolygó anyaga is a kozmoszba, hasonlóan a képzeletbéli űrhajóshoz. Nos, arra jutottak, hogy a bolygó anyagát másodlagos kémiai kötések, a tipikusan dipólusok között ható Van der Waals- erők tartják össze. Márpedig ilyen erős másodlagos kötéseket még sohasem tapasztaltak, illetve mértek más kisbolygók környezetében, bár kisebb méretű égitestek esetében számítottak ilyen eredményre. A hónap elején a Science magazinban publikált cikkükben a tudósok is úgy vélekednek: kutatásaiknak elsősorban az aszteroidák jelentette potenciális kockázatok kivédésében van jelentősége (vizsgálódásaik irányát nagymértékben befolyásolta a tavaly feb­ruári, tűzgömböt és robbanást okozó cseljabinszki aszteroidabecsapódás, lásd: A vörös meteor, Magyar Narancs, 2013. február 28.). Márpedig éppen azért kell minél többet tudnunk egy efféle kisbolygó stabilitásáról, hogy ha kell, annál biztosabban meg tudjuk bontani. Ráadásul a mostani kutatások fényében számos, korábban elgondolt s hatásosnak vélt elhárító trükk is veszélyesként tűnhet fel, sőt, akár súlyosbíthatja is az esetlegesen bekövetkező katasztrófát. Például, ha egy masszív mesterséges objektummal ütköztetjük a kisbolygót, meglehet, még szét sem esik, de ha mégis, akkor a szoros kohézió által összetapasztott darabjai ugyanazon a pályán maradva repülnének a Föld felé, többszörös becsapódást okozva. Semmi gond, a hipotetikus becsapódásig is még hosszú évszázadok állnak előttünk, hajmeresztőnek tűnő ötletekből pedig nincs hiány.

Elegendő volna a felszínre krétaport és/vagy faszénport juttatnunk, bár a gyarmatosítás során egyszer már bevált üveggyöngy-hintés sem volna utolsó; e módszerekkel ugyanis egyenetlenné tennénk a fényvisszaverő képességét, s így megbontanánk a felszíni stabilitását is. De addig is szoros figyelemmel kell követnünk valamennyi gyanús kődarabot, s a térképünkről hiányzókat is ráhelyezni. Éppen ezért szeretne az – 1400 potenciálisan veszélyes kisbolygót monitorozó – NASA egy infravörös szenzorral ellátott kamerát juttatni az űrbe: ezt a földközeli objektumokat pásztázó kamerát (rövidítve NEOCam) jó magasra, a Föld–Hold-távolság négyszeresének megfelelő távolságra helyeznék el, ahol évszakoktól, napszakoktól és felhőktől nem zavarva észlelgetné a közeledő aszteroidákat.

Ebből is látható: bolygóvédő munkánk közben gyakorlatilag csak arra kell vigyáznunk, hogy a kisbolygó jöttéig ne süllyedjünk újból kőkorszaki szintre.

Figyelmébe ajánljuk

A saját határain túl

Justin Vernon egyszemélyes vállalkozásaként indult a Bon Iver, miután a zenész 2006-ban három hónapot töltött teljesen egyedül egy faházban, a világtól elzárva, egy nyugat-wisconsini faluban.

Az űr az úr

Az 1969-ben indult Hawkwind mindig a mainstream csatornák radarja alatt maradt, pedig hatása évtizedek óta megkérdőjelezhetetlen.

Pincebogarak lázadása

  • - turcsányi -

Jussi Adler-Olsen immár tíz kötetnél járó Q-ügyosztályi ciklusa a skandináv krimik népmesei vonulatába tartozik. Nem a skandináv krimik feltétlen sajátja az ilyesmi, minden szak­ágnak, műfajnak és alműfajnak van népmesei tagozata, amelyben az alsó kutyák egy csoportozata tengernyi szívás után a végére csak odasóz egy nagyot a hatalomnak, az efeletti boldogságtól remélvén boldogtalansága jobbra fordulását – hiába.

Luxusszivacsok

A Molnár Ani Galéria 2024-ben megnyitott új kiállítótere elsősorban hazai, fiatal, női alkotókra fókuszál, Benczúr viszont már a kilencvenes évek közepétől jelen van a művészeti szcénában, sőt már 1997-ben szerepelt a 2. Manifestán, illetve 1999-ben (más művészekkel) együtt a Velencei Biennálé magyar pavilonjában.

Égen, földön, vízen

Mesék a mesében: mitikus hősök, mágikus világ, megszemélyesített természet, a szó szoros értelmében varázslatos nyelv. A világ végén, tajtékos vizeken és ég alatt, regei időben mozognak a hősök, egy falu lakói.

Visszaszámlálás

A Ne csak nézd! című pályázatot a Free­szfe, az Örkény Színház, a Trafó és a Jurányi közösen hirdették meg abból a célból, hogy független alkotóknak adjanak lehetőséget új előadások létrehozására, a Freeszfére járó hallgatóknak pedig a megmutatkozásra. Tematikus megkötés nem volt, csak annyiban, hogy a társulatoknak társadalmilag fontos témákat kellett feldolgozniuk. A nyertesek közül a KV Társulat pályamunkáját az Örkény Színház fogadta be.

Mészáros Lőrinc egy történet

A Mészáros Lőrinc című történetnek az lenne a funkciója, hogy bizonyítsa, létezik frissen, ön­erejéből felemelkedett nemzeti tőkésosztály vagy legalább réteg, de ha még az sem, pár markáns nemzeti nagytőkés. Valamint bizonyítani, hogy Orbán Viktor nem foglalkozik pénzügyekkel.

„Mint a pókháló”

Diplomáját – az SZFE szétverése miatt – az Emergency Exit program keretein belül Ludwigsburgban kapta meg. Legutóbbi rendezése, a Katona József Színházban nemrég bemutatott 2031 a kultúra helyzetével és a hatalmi visszaélések természetével foglalkozik. Ehhez kapcsolódva toxikus maszkulinitásról, a #metoo hatásairól és az empátiadeficites helyzetekről beszélgettünk vele.

Nem a pénz számít

Mérföldkőhöz érkezett az Európai Unió az orosz energiahordozókhoz fűződő viszonya tekintetében: május elején az Európai Bizottság bejelentette, hogy legkésőbb 2027 végéig minden uniós tagállamnak le kell válnia az orosz olajról, földgázról és nukleáris fűtőanyagról. Ha ez megvalósul, az energiaellátás megszűnik politikai fegyverként működni az oroszok kezében. A kérdés az, hogy Magyar­ország és Szlovákia hajlandó lesz-e ebben együttműködni – az elmúlt években tanúsított magatartásuk ugyanis ennek éppen az ellenkezőjét sugallja.

„A kínai tudás”

Az európai autóipart most épp Trump vámjai fenyegetik, de a romlása nem ma kezdődött. Hanem mikor? A kínaiak miatt kong a lélekharang? Vagy az Európai Unió zöld szemüveges bürokratái a tettesek? Netán a vásárlók a hibásak, különösen az európaiak, akik nem akarnak drága pénzért benzingőzt szívni az ablakuk alatt? A globális autópiac gyakorlati szakemberét kérdeztük.