A nagy poloskainvázió

Valami bűzlik

Tudomány

Új jövevényekkel bővült a magyar fauna: az inváziós poloskák nemcsak kellemetlenek, de kártékonyak is.

Mostanában rengetegen panaszkodnak a lakásukat megszálló, arcukba, hajukba repülő, függönyön, tapétán csimpaszkodó, az ingerekre bűzbombával válaszoló rovarokról. Szerencsére nem apró, vérszívó, s napjainkban szintén terjedő rokonaikról van szó (bővebben: Vérünkre szomjazik, Magyar Narancs, 2013. augusztus 15.), az újonnan érkezett betolakodók (lásd A zöld és a márvány című keretes írásunkat) igen jól láthatók, de egyéb módon is érzékelhetők.

 

Már a szaguk sem áll jól

A lakások és erkélyek meleg zugaiban megtelepedett jövevények valamennyien a címeres poloskák (Pentatomidae) közé tartoznak (lásd Egy galád család című keretes írásunkat), és nem bogarak, még ha így is gyalázza őket megannyi honfitársunk. Világszerte több mint 6000 címeres poloskafaj ismert, közülük mintegy 60 tanyázik Európában, mindenekelőtt kontinensünk déli felén. A fajok meghatározása nehéz még a gyakorlott entomológusok számára is, de annyi biztos, hogy néhány Magyarországon is őshonos, s már a múlt század első felében is itt éltek közöttünk: őket (főleg a leggyakoribb Rhaphigaster nebulosát) a nép bűzmirigyeik terméke nyomán egyszerűen büdösbencének vagy bencepoloskának hívja, s e név átragadt a mostani poloskajárás messzi tájakról érkezett példányaira is.

Az őshonos, olajos zöld, néha barnás színű, kb. egy centiméteresre megnövő poloskák szeretnek telelni a közelünkben, de társaságuk nem volt ennyire feltűnő. Legfeljebb nyaranta kerültek elő, főleg ha mohón, két pofára tömtük magunkba a málnát vagy a szedret, általában ugyanis e gyümölcsök levét szívogatva töltötték idejüket, ráadásul szánkba kerülve keserű és büdös váladékuk kiürítésével reagáltak, ha ebben megzavarták őket.

Hozzájuk képest az idei ősz inváziójának felelősei távoli tájakról érkeztek. Sokan a globális felmelegedéssel magyarázzák jövetelüket, de nem erről van szó, mi több, a kis szörnyek épp azért árasztják el a lakásokat, mert kint sokkal hűvösebb van, mint ami kellemes nekik. Az új poloskák megjelenését elsősorban a globalizációnak, a megnövekedett áruforgalomnak, a világot behálózó közlekedésnek köszönhetjük. Csakhogy a jövevények természetes ellenségeiket, már ha vannak ilyenek, nem hozták magukkal. Jellemző, hogy undok szokásaik miatt az állatvilág közismert mészárosai, a minden apróbb mozgó lényt levadászó és halálra gyötrő házimacskák is megkímélik életüket. Legalábbis a legtöbb cicát már az első rovar szétcincálása után sokkolja a bundáról le nem nyalható bűz­élmény. A kutyák is békén hagyják őket, ahogy a természetben sem gyakran esnek áldozatul például a madarak falánkságának.

Nem kár értük

A poloskákkal sokan emlegetnek kellemetlen tapasztalatokat, ám ezek inkább esztétikai kifogások, konkrét háztartási kártétel alig fűződik a nevükhöz, vagyis a velük kapcsolatos félelmek inkább a csúszómászókkal, rovarokkal kapcsolatos undorral hozhatók összefüggésbe. És persze azzal a notórius szokásunkkal, hogy mindenáron magunk akarjuk eldönteni, kivel lakjunk egy fedél alatt.

Azonban a címeres poloskák gazdasági kártétele cseppet sem lebecsülendő, s különösen vonatkozik ez a mostani invazív rovarokra. A különböző büdösbencék ugyanis nem az asztalról falatoznak, mint a hangyák vagy csótányok, hanem a földeken, a kiskertekben mennek rá a termésre. Tulajdonképpen speciális kártevők, vagyis nem a szemetünkön elélő új városlakók, hanem olyan szorgos vidéki munkások, akik helyettünk aratnak, két szüret között pedig megbújnak a lakásunkban. Noha mi inkább a nyugalomra vágyó kifejlett példányokat, az ún. imágókat ismerjük meg, ám ők már zsenge nimfakorukban is mohón szívogatják a haszonnövényeket, így okozva komoly károkat a bab-, paradicsom-, paprika- és uborkatermesztők számára, de rámennek az almára, körtére, őszibarackra is. Irtásuk nyilván máshogy zajlik a veteményesben, a földeken, mint a háztartásokban, ám hatékony biológiai ellenfél híján csupán a brutális vegyszerezés segít. Csakhogy nem mindegy, mivel permetezzük az érés, sőt szedés előtt álló terméseket, különben az alkalmazott vegyszer a fogyasztót bünteti. Bár akadnak olyan rovarölő készítmények, melyek használata után nem kell sokat várni, ám ezek tipikusan széles spektrumúak, vagyis mindent megölnek a tágabb rokonságból, közöttük hasznos és védett élő szervezeteket is. A biotermesztők számára valóságos istencsapása egy ilyen faj, s a biológiai védekezési programok bedőlését is okozhatja, ha feltűnnek a zöld vagy márványos testű kártevők.

A háztartásokban sem könnyebb megszabadulni tőlük: kesztyűben, egyenként kell összeszedni, kesztyűs kézzel, esetleg porszívóval, és azután vérmérséklettől és érzékenységtől függően élve vagy holtan útjukra bocsátani őket. Noha olvastunk már olyan értekezéseket, amelyek népgazdasági érdekből megbocsáthatatlannak találták, ha élve dobjuk ki őket, hogy azután máshol keressenek maguknak hajlékot, nem hisszük, hogy sokan talál­nának élvezetet egy műanyag szatyornyi poloska széttaposásában. Reménykedhetünk továbbá a kemény télben is, elvégre a nagy hidegek alaposan megtizedelhetik a maguknak kellően meleg, fűtött búvóhelyet nem találó példányokat, de annyira azért ne reménykedjünk: jövő ősszel vélhetően elölről kezdődik a poloska­mizéria.

A zöld és a márvány

A lakásokat elárasztó poloskák között a népi tapasztalat már megkülönbözteti a zöldeket és a mintás hátú sötétebb, szürkésbarna árnyalatúakat. Előbbiek a kelet-afrikai, illetve dél-európai eredetű vándorpoloskák, amelyek még a 2000-es évek elején jelentek meg az országban. A mintázatos, sötétebb, barnás, szürkés színűek a márványos poloskák, ők 2013-ban érkeztek először, vélhetően Ázsiából. Az idei kora ősz melegét feltehetően ők is élvezték, ám ahogy hirtelen hűvösebbre fordult az idő, pánikszerűen kerestek téli szálláshelyet maguknak.

 

Egy galád család

A címeres poloskákat a félfedelesszárnyúak (Hemiptera) rendjébe, a poloskák (Heteroptera) alrendjébe és a címerespoloska-alkatúak (Pentatomomorpha) öregcsaládjába sorolják. Testhosszuk fajtól függően 5–45 milliméter közötti, kész szerencse, hogy hozzánk a viszonylag kisebbek tértek be. Testük laposabb, mint más rovarcsoportoké, jellemzőjük az előháthoz csatlakozó nagyméretű pajzs. Fajtól függően lehetnek ragadozók vagy növényevők. A rovaroknak mozgatható szipókájuk van, amit előre tudnak nyújtani, hogy átdöfjék zsákmányukat vagy táplálékukat, ha nem használják, akkor a testük alá húzzák. Összetett szemük van, színük élénksége a környezettől és a táplálék típusától függ; ősszel és télen sötétebbek, mint tavasszal és nyáron. Két pár szárnyuk van, az elülső jellegzetes félfedő, s ezek segítségével látszólag ügyetlenül, koordinálatlanul repkednek és rosszul landolnak, akár egy kezdő pilóta. Noha csoportosan tűnnek fel, alapvetően mégis magányos lények. Itt, Közép-Európában nyáron szaporodnak, egyes fajoknál udvarlás közben a hímek hangokat adnak ki. A nőstények 10–40 petét tartalmazó halmokat raknak, a peték kifejlődése a hőmérséklettől függ, Közép-Európában 4-5 hónapig tart. A nőstények példamutatóan védelmezik petéiket és lárváikat. A várható élettartamuk a közép-európai fajoknál átlagosan egy év, ami egy papuccsal is jelentősen csökkenthető.

Neked ajánljuk