Gömbös Gyula politikai hagyatéka

A lelkek diktátora

Tudomány

Nyolcvan éve halt meg a Horthy-korszak karizmatikus miniszterelnöke. Műve máig vitatott.

Gömbös Gyula 20. századi történelmünk rejtélyes alakja – igaz, a történészek az utóbbi években sokat tettek azért, hogy tisztázzák motivációit, eszméinek forrásvidékét, kapcsolatrendszerét és gondolatait, politikájának nemzetközi beágyazottságát. Mindez annál inkább tiszteletreméltó, mivel az életpálya egyes szakaszai­nak elemzéséhez – ahogyan erről a Gömbös-kutató Vonyó József beszámol egy kulcstanulmányában – nem vagy csak töredékesen támaszkodhat eredeti, megbízható forrásokra a kutató.

Gömbös nem írt naplót és memoárt, levelezése is töredékesen maradt fenn. Nincsenek eredeti dokumentumok a szülőhelyén, Murgán töltött első nyolc és fél évéből, így pontosan nem tudható, milyen helyzetben volt a családja, s milyen erők formálták akkori magatartását, ahogyan soproni iskoláiból is csak szórványosan leltek fel iratokat. A pécsi Honvéd Hadapródiskola dokumentációja elpusztult a város szerb megszállásakor, s későbbi katonai iskoláiról, illetve szolgálatairól is csak áttételes információkkal rendelkezünk. De későbbi, nagy nyilvánosság előtt zajló (vagy éppen titkos, konspiratív) politikai tevékenységében is sok a kérdőjel, hiszen húszas évekbeli pártja, a Magyar Nemzeti Függetlenségi (Fajvédő) Párt történetéről és működéséről, ellenzéki tevékenységéről is jobbára csak a párt vezetőinek a sajtóban közölt beszédeiből tájékozódhatunk. Gömbös politikai nézeteinek rekonstruálását nehezíti, hogy sohasem összegezte azokat, miként tették azt kortársai, Mussolini, Hitler vagy itthon Szálasi Ferenc. Maradnak szónoklatai, újságcikkei, interjúi, melyek tartalmával azonban illő csínján bánni, elvégre Gömbös mondanivalóját rendre a politikai körülmények és a taktikai megfontolások befolyásolták.

 

Mindennek helye van

Vonyó József nyilvános, világhálón is olvasható akadémiai doktori tézisei szerint a leendő miniszterelnök személyiségét alapvetően befolyásolhatta, hogy gyermekkorában a Sopronba költözés miatt elvesztette a szülőfaluja gyermekközösségében élvezett központi helyét. Az új környezetben periferikus helyzetbe került és küzdenie kellett, s ebben már akkor kivételes kitartásról és szervezőképességről tett tanúbizonyságot. S e tapasztalat életre szólóan megteremtette benne a vágyat a vezető szerepre. A környezet, a neveltetés, az ifjúkor viszonyai nagy valószínűség szerint elősegítették a Gömbös gondolkodását megszabó két alapvető, egymással is összefüggő elem, a végletekig menő nemzeti elkötelezettség és az agrárius nézetrendszer kialakulását. Ehhez jött még a katonaiskola, ami kialakította benne azt a készséget, hogy a bonyolult szituációkat leegyszerűsítve, katona módjára szemlélje, és a társadalmat is úgy akarja átalakítani, mintha az hadsereg lenne. Ehhez a kissé riasztó személyiségképhez jött még a háborúvesztés és a forradalmak, az ellenforradalom és a Trianon tapasztalata – minek együttes hatására néhány fontos, s a későbbiekben is szinte változatlan alapelv rögzült benne. Gömbös számára alapvető volt az ország területi integritásának megvédése, majd amikor erre nem nyílott módja, mindent megtett (a 20-as években a kalandorpolitikáig vezető módon) annak visszaállítására. Ekkor alakult ki a sajátosan árnyalt és megszemélyesített ellenségképe is: szerinte az ország bukását a marxizmus és a liberalizmus okozták, s képviselőik ellen egész életében küzdött (haladó jobboldali hagyományt teremtve ezzel). Gömbös sosem tartozott azok közé, akik visszasírták a Monarchiát és a Habsburgokat, s mikor a trónjáról letett koronás király visszatért, nem habozott fegyveres erővel leverni a restaurációs kísérletet.

Sajátos gazdaságpolitikai elképzelései is voltak, ezek magvát az agrárérdekeknek a merkantil (ipari és pénzügyi) ágazati szempontok elé helyezése adta. Társadalompolitikájának alapja és talpköve volt a zsidóság korlátozása minden téren – de pusztán antiszemitizmusával még nem rítt volna ki kurzuspolitikus kor- és kartársai közül (hogy csak magát Horthyt említsük). Gömbös velük szemben fenti elgondolásait erős központi akarattal, ha kell, diktatúra árán vélte megvalósíthatónak. A sajátos gömbösi elegy, a fajvédő politika alapjai a 20-as évek elejére, azaz politikusi pályafutásának első éveire gyakorlatilag készen álltak: ez a proaktív fajvédelem azonban nem szűkíthető le a puszta antiszemitizmusra, Gömbös ebből a szempontból nem volt – a radikális jobboldalon oly gyakori – egytémájú politikus. A hatalomvágyon felül kétségbevonhatatlan küldetéstudat is fűtötte, célja az etnicista módon értelmezett magyarság „felemelése”, gazdasági és kulturális helyzetbe hozása volt. Gömbös, s ezt az új történeti kutatások is elismerik, mindig is az adott rendszeren, azaz a keresztény-nemzetinek értelmezett két világháború közötti félautoriter Magyarország politikai realitásain belül maradt, innen kínált markánsan jobboldali alternatívát. Bethlen Istvánnal, s ezt Vonyó kutatásai is alátámasztják, akkor is megőrzött bizonyos nexust, amikor szakított a kormánypárttal, és saját fajvédő pártot alapított. (Politikai karrierje főbb állomásait lásd keretes írásunkban.)

 

Megtartani a hatalmat

Elhíresült miniszterelnöki programja, a Nemzeti Munkaterv 95 pontja hiánytalanul tartalmazza a fajvédelem proaktív ideájának sarokpontjait. Kétségtelen, hogy egy elem hiányzik az 1932-es programból: a nyílt antiszemitizmus, a zsidóság explicit korlátozásának később a zsidótörvényekben manifesztálódó elképzelése. Ezzel kapcsolatos megfontolásait megtartotta magának, de mind az ipari és pénztőke korlátozására irányuló elképzeléseiben, mind az alárendeltjei felé irányuló adminisztratív utasításokban tetten érhető a törekvés például a frissen bevándorolt zsidók jogfosztására és eltávolítására az országból. Vonyó szerint Gömbös politikájának megértésében kulcsfontosságú az is, hogy pártszervezési tevékenységét nagyobb súllyal vegyük számításba, mint kormányzati eredményeit (vagy kudarcait), neki ugyanis kulcsfontosságú volt, hogy megteremtse saját, centralizált bázisát és megtörje a Bethlen körül tömörülő hatalmi elit monopóliumát. Ezt szolgálta az új kormánypárt, a Nemzeti Egység Pártja alapos, minden településre és valamennyi társadalmi csoportra kiterjedő megszervezése. Gömbösnek ebből a nézőpontból édes mindegy volt, hogy elképzeléseit keresztül tudja-e vinni parlamentáris keretek között, az akadékoskodó (szocdem, liberális, demokrata, esetleg kereszténypárti) ellenzék, pláne a bethleni „csáklyások” aknamunkája mellett. Gömbös ma is különös aktualitást nyerő célja ugyanis a hatalom teljes kisajátítása volt az egyeduralkodó párt választási győzelme révén, igaz, ő a demokrácia maradék fügefaleveleit, a többi, meggyengült pártot végleg felszámolta volna. Ezt követően jöhetett volna a társadalom életének teljes megszervezése, a civil kezdeményezések, a társadalmi önszerveződés felszámolása (amíg viszont céljait el nem érte, nagyon is szüksége volt a befolyásos jobboldali társadalmi szervezetek támogatására), papíron szigorúan békés, erőszakmentes eszközökkel. Majd a helyi szervezetek keretében a pártoktatás, a párt irányítása alatt működő sajtó, majd a tanárok beszervezése révén átszellemített közoktatás segítségével a társadalom gondolkodásának átformálása, saját szakkifejezésével a „lelkek diktatúrája” és egyfajta „egységes magyar világnézet” kialakítása és átplántálása. Az egész pedig nem mást szolgált volna, mint a Vezér céljait szolgáló párt, és később a pártállam kialakítását. A végletes centralizáltság érdekében Gömbös, aki nem csupán a kormánypárt, hanem az egész nemzet vezérének tekintette magát, személyesen nevezte ki a párthierarchia valamennyi szintjének vezetőit, mindenekelőtt a pártszervezésben elöl járó „élharcosokat”.

 

Túltolta

Személye körül a tudtával és tetszésével afféle kultusz kezdett kialakulni, ami persze idővel nem csupán a félreállított Bethlen vagy az ellenséggé tett néhai fajvédő, később kisgazda harcostárs Eckhardt Tibor, hanem Horthy kormányzó szemét is csípni kezdte. Fontos, hogy a Gömbös-féle diktatórikus vezéri állam terve nem importtermék. Hiába is vádolták a néha Gömbölininek gúnyolt Gömböst a pusztító eszmék mechanikus importjával, a történészi kutatások szerint ezek bizony autochton és azokénál sokszor korábbi elgondolások voltak. Bár idővel kétségtelenül örült, mikor Európában lelki társai akadtak, de a mechanikus másolást maga is lehetetlennek tartotta (ezért is volt ellenséges a korai, utánzó magyar nemzetiszocialistákkal). A kétségtelen hasonlóságok okát egyfajta konvergens politikai evolúcióban kell keresni: azaz két vagy több hasonló gondokkal küzdő ország hasonló (szélsőjobboldali) nézeteket valló politikusai hasonló megoldásokat, válaszokat találtak hasonló problémákra. Gömbös e történészi interpretáció szerint maga is afféle idealista volt, aki hite szerint az általa értelmezett magyar faj megerősítését, az Európához alkalmazkodván elveszett, meggyengült „turáni faji öntudat” újrateremtését szolgálta. Kétségtelen, a kortársak és a mai történészek (Vonyó mellett Gyurgyák János) által is elismert politikai tehetsége kevés volt a sikerhez: mérhetetlen ambíciója, leegyszerűsítő militarisztikus problémakezelése, korlátoltsága, no meg a fenti, fajelmélettel alátámasztott, riasztóan totális társadalomeszmény sem segítette elő, hogy sikerrel járjon. Művelt kortársai inkább gúnyolódtak neologizmusokban gazdag bikkfanyelvén, retorikai tevékenységén (bár ha kellett, hatásos szónok volt). Érdekes, de sokan még mindig a népi írókkal esett (Zilahy Lajos kommendálásával összehozott) találkozásával, s az ott Móriczcal lezajló, több verzióban is fennmaradt szóváltásával kívánják jellemezni személyiségét – pedig ebből csak annyi derült ki, hogy számos utódjához hasonlóan mennyire feleslegesnek tartotta a bajlódást a magas kultúrával.

Hagyatéka sem volt egységes, néhány évvel súlyos vesebetegség miatt bekövetkezett halála után egymásnak estek a Gömbös-árvák egyik munkatársa, az általa felfedezett Imrédy Béla saját diktatórikus törekvései miatt, ami 1938 végén a NEP széteséséhez vezetett. A Gömbös-éra alatt feltűnt politikusok nagyobbik, széljobbon kitartó csoportja hathatósan és tevékenyen járult hozzá a zsidókat jogaikban korlátozó, majd meggyilkolásukat előkészítő törvények, intézkedések meghozatalában, s e tekintetben nem alaptalanul hivatkoztak rá az országot lejtőre állító miniszterelnök utódai, s volt munkatársai sem.

A karrier állomásai

Gömbös Gyula a Tolna megyei Murgán született 1886. december 26-án evangélikus, részben német származású tanítócsaládba. A soproni evangélikus líceumban, majd a pécsi Honvéd Hadapródiskolába járt, később a bécsi hadiiskolában vett részt vezérkari tiszti képzésen. Az I. világháború alatt a vezérkarban szolgált, 1918-ban már századosként. Egy ideig katonai attasé volt Zágrábban. 1919 elején elnöke lett a jobboldali érzelmű tiszteket tömörítő Magyar Országos Véderő Egyletnek, és a kommün kikiáltása előtt Bécsbe emigrált. Ott, valamint Szegeden is részt vesz az ellenforradalmi szervezkedésekben (például a szegedi ellenkormányok hadügyi államtitkáraként), 1919 nyarától Horthy Miklóst, a Nemzeti Hadsereg fővezérét támogatja. 1920-ban a Nagyatádi-féle országos kisgazdapárt színeiben lesz országgyűlési képviselő, szabad királyválasztóként főszerepet játszik a második királypuccs elfojtásában. 1922 elején egyik kezdeményezője az Egységes Párt létrejöttének, ám később összekülönbözik Bethlennel, és saját fajvédő pártot (Magyar Nemzeti Függetlenségi Párt) alapít. Ennek sikertelensége miatt 1928-ban visszalép a kormánypártba, s előbb honvédelmi államtitkár, majd 1929-től honvédelmi miniszter, ezt a posztját haláláig megtartja. Horthy 1932 őszén nevezi ki miniszterelnöknek, posztját október 1-jétől súlyos vesebaj miatt bekövetkező haláláig, 1936. október 6-ig tölti be.

Neked ajánljuk