Világok pusztítója

Az atombomba atyjának hívták az újságok, s valóban, szerepe megkérdőjelezhetetlen a modern tömegpusztító fegyverek prototípusának megteremtésében. Közben tudós is volt, a közügyek iránt érdeklődő, baloldali szimpátiákkal megvert értelmiségi, s erre rá is ment a karrierje.

A 2. világháború történetének, egyben az egész 20. századnak egyik legfontosabb eseménye az atomfegyver kifejlesztése volt. A program sikere maga az életre kelt ambivalencia. A fegy­vert rögtön be is vetették, mindjárt két város ellen is, máig nehezen megbecsülhető számú, de legalább 150–200 ezer ember (túlnyomórészt japán civilek) szörnyű halálát okozva. Ezt a tényt soha figyelmen kívül nem hagyva is állítható: kevés példa akad a technológia­történetben, amikor ilyen sok, úgy elméleti, mint gyakorlati kihívást rejtő feladatot végző, nagyszámú szakember és tudós munkáját sikerült koordinálni, és ezáltal igen rövid idő alatt eredményt is elérni. Ez pedig kétségtelenül az egész Manhattan-tervnek nevezett amerikai atomprogramot irányító J. Robert Oppenheimer érdeme. 

Mire jó a fizika?

Oppenheimer kiválóan képzett elméleti fizikus volt (eredetileg vegyész; hírhedt fakezűként a laborgyakorlatok réme), aki a legjobb professzoroktól tanult már Amerikában is (például a termodinamikában új korszakot nyitó Percy Bridgemantól), és azután egy frusztrációkkal teli cambridge-i kitérőt követően 1928–27-ben Göttingenben, ahol az elméleti fizika 20. századi forradalmának főszereplője, a kvantummechanika atyja, Max Born tanítványa lehetett. Bornnak zsidóként szintén menekülnie kellett a náci Németországból, ám nem vett részt a Manhattan-terv kivitelezésében. Ellentétben híres-hírhedt tanítványával, a vele együtt Németországból távozó Klaus Fuchsszal, akire máig atomkémként emlékszik a világ. Jellemző, hogy bár Oppenheimer elméleti fizikai munkássága sem lebecsülendő, így többek között máig az ő nevét viseli a Bornnal közösen kidolgozott molekuláris hullámfüggvény, de az 1954-ben Nobel-díjjal kitüntetett Bornnal szemben nem igazán merült fel a neve a jelöltek között. Ami persze utalhat arra is, mennyire bővelkedett ez az időszak (is) úttörő tudósokban, meg arra is, hogy a Nobel-bizottság idegenkedett azon jelöltektől, akiknek a pályája során túl erős volt a szigorúan értelmezett tudományon kívüli, rá­adásul vitatott (politikai, sőt katonai jelentőségű) tevékenység. Ugyanakkor Oppenheimer erényei nem csak kutatóként, de tanárként is óriásiak. Előbb, még a harmincas évek végén Berkeley-ben, majd a háború után Princetonban is tanítványok serege vette körül, akikkel a neutroncsillagok és a fekete lyukak kutatása terén éppúgy fontos eredményeket értek el, mint kvantumfizikai területeken; tanítványai között nem egy későbbi Nobel-díjas is akadt. Oppenheimert kutatásai, tanítványainak serege és a még Európában kialakított kapcsolatai egyaránt arra predesztinálták, hogy egy olyan szerteágazó tudományos teamet irányítson, amelyre a Manhattan-tervben volt szükség.

A göttingeni években ismerkedett meg Werner Heisenberggel, aki 1941-től a német nukleáris programban játszott vezető szerepet, és a szintén elképesztően tehetséges Pascual Jordannal, aki szélsőjobbos szimpátiáit követve idővel még az SA-ba is belépett, ahol nem szűnt győzködni a feletteseit Einstein és más zsidó származású fizikusok zsenialitásáról, no meg arról, hogy a relativitáselmélet és kvantumfizika által feltárt új világkép hatásos ellenszere lehet a „bolsevik materializmusnak”. De itt  találkozott Enrico Fermivel is, aki Szilárd Leó ötlete alapján az első működő atomreaktor, leginkább dúsított urán- és grafitrudakból álló atommáglya megépítését irányította (és később Szilárddal együtt nyújtott be szabadalmat az atomreaktor tervére);  no meg Teller Edével, aki már az atomfegyver fejlesztésének első fázisában is a második lépcsőn törte a fejét, és így idővel szembe is került Oppenheimerrel.