Magyar Narancs: Budát a tatárjárás után, 1246–1251 között IV. Béla építtette és tette királyi székhellyé. Ekkor már éltek ott zsidók?
Komoróczy Géza: IV. Béla hívta őket, és végeredményben az újjáépítésnek váltak nélkülözhetetlen alakjaivá.
MN: Ezt hogyan képzeljük el?
KG: Esztergomban, a királyi székhelyen, a 11. század óta éltek zsidók. A 12–13. században Nyugat-Európában kialakult egy olyan zsidó kereskedő-, pénzváltó-, pénzkölcsönzőréteg, amely a vagyona révén jelentős befolyást szerzett a különböző udvarokban is. Olyannyira, hogy gyakran ők voltak a királyi, hercegi kamarák fő tisztviselői, ún. kamaragrófok: nemcsak kézben tartották a pénzügyeket, vámokat, ellenőrizték a pénzforgalmat, de a pénzverést is felügyelték. Sőt, tisztségüknél fogva meghatározhatták azt is, hogy a kamara milyen adókat vessen ki. A behajtást és az elszámolást is zsidó adóbérlők végezték, átalányt fizetve a Kamarának, s a lakosság, az adóalanyok vagy akik zálog fejében vettek fel készpénzkölcsönt, irántuk tápláltak ellenszenvet. A Magyar Királyság nyugati határánál, az osztrák tartományokban már III. Béla kora (1172–1196) óta mozogtak zsidó pénzemberek, és úgy ötven évvel később, a tatárjárás után az ő szolgálataikat vette igénybe a menekülésből visszatérő IV. Béla (1235–1270), aki felismerte, hogy az újjáépítés elengedhetetlen feltétele a várrendszer kiépítése és a hadsereg megerősítése. Ez utóbbinak a gyakorlati részét legfőképpen a kunokra bízta, ám ami a gazdasági hátteret illeti, támaszai a zsidó kamaragrófok voltak. A tatárjárás után Esztergom helyett Buda lett a királyi székhely, az ország központja. Béla 1251-ben adta ki azt a Zsidó privilegiumnak (kiváltságlevél) nevezett oklevelet, amely bizonyos jogokat adott a behívott, korábban az osztrák határterületen tevékenykedő kereskedőknek és pénzembereknek. Zsinagógát (scola) tarthatnak, vallási ünnepeiken nem követelhető tőlük a zálog kiszolgáltatása vagy más pénzügylet; kereskedőik háborgatás nélkül járhatják az egész országot; vámot ugyanannyit fizetnek, mint mások; peres ügyekben csak keresztény tanúk vallomása alapján nem ítélhetnek ellenük; bizonyíték gyanánt el kell fogadni az ő esküjüket is; egymás közötti vitáikban saját bírájuk ítélkezik, de a főbenjáró bűn (gyilkosság) királyi törvényszék elé kerül; a zsidókat bántalmazó vagy megsebesítő keresztények bírságot fizetnek és megtérítik a gyógyítás költségét; halottaikat, amíg temetőt nem létesítettek, szabadon elszállíthatták más városba, tartományba vagy országba, értelem szerint oda, ahonnan valók voltak.
MN: Mennyire számított ez a kiváltságlevél kivételesnek az akkori Európában?
KG: IV. Béla privilegiumának forrásai a 11–12. századi német-római császárok kiváltságlevelei voltak, közvetlen mintája pedig Béla király korábbi ellenfelének, II. Babenberg (Harcias) Frigyes osztrák–stájer hercegnek 1244-es edictuma az Ausztria területén élő zsidókról. Később Béla király szövegét írták át Közép-Európa uralkodói. A magyar királyok a törökök megjelenéséig összesen tucatnál többször erősítették meg, 1526-ig, a mohácsi csatavesztésig ez volt a magyarországi zsidók „Magna chartája”, kedvező helyzetük jogalapja.
MN: Mit lehet tudni a zsidó kamaragrófokról?
KG: Bécsben az első név szerint ismert zsidó a 12. század utolsó évtizedében Schlom monetarius vagy münzmeister volt, „a herceg pénzének és javainak kezelője”. 1192-ben Oroszlánszívű Richard angol király Dürnstein várából a bécsi Münzergesellschaftban tömörült zsidók 50 000 márka kölcsönéből szabadult, II. András (1205–1235), IV. Béla apja és elődje, és VI. Lipót osztrák herceg szerződésében egy ismeretlen nevű bécsi monetarius fia, bizonyos Teka „zsidó gróf” mint kezes szerepelt. Ez a Teka azután András kamaragrófja lett. Béla a tatárjárás után Teka fiát, Henelt hívta meg Budára és tette meg a Királyi Kamara vezetőjének – erről néhány okleveles adat tanúskodik. Földbirtokot is kapott. A feldúlt, elpusztított ország újjáépítéséhez Henel nagy összegű kölcsönöket nyújtott a királynak. Számos kővár építését legalább részben az ő pénze fedezte. Zolnay László régész azt írja, hogy Henelnek és fiainak 1250 és 1265 között pénzverő- és vámharmincadbérlete volt Budán, és azt a következtetést vonja le, hogy a budai zsidó negyed kialakulása is ekkorra, tehát 1250–1251-re tehető.
MN: Milyen volt ez a zsidó negyed?
KG: Ne gondoljon tömegekre! Végh András magisztrális topográfiai adattára azt mutatja, hogy az első „zsidóudvar” legfeljebb néhány épület együttesét jelenthette. Magam laza becsléssel úgy számolok, hogy a 13. század második felében mintegy öt-tíz módos zsidó család élhetett itt, a férfi szolgákkal együtt talán ötvenen lehettek. Ez a lélekszám elegendő volt ahhoz, hogy zsinagógát és temetőt tartsanak fenn. Márpedig ha zsinagóga volt, akkor lennie kellett Budán legalább tíz felnőtt férfinak is, mivel a minjánhoz tíz, 13 évnél idősebb férfi szükséges. Ma már persze nemcsak e neves krónika mellékesen közölt adatából következtethetünk a zsinagógára. Végh András 2005-ben megtalálta a keleti tájolású, 11 méter hosszú, íves boltozattal fedett épület alapjait, fennmaradt két kőoszlopának alsó dobja is. De az akkori úttestbontás sürgős munka volt, a szelvény mindössze egy napig volt nyitva, ekkor látni lehetett a 20 cm magas falmaradványokat, de aztán visszatemették.
MN: Hol van ez?
KG: A Palota út legmagasabb pontján, a Dísz tér nyugati sarkában, az egykori Honvéd Főparancsnokság épülete közelében, a Korona kávéház előtti úttest átellenes oldalán. A szóban forgó kapu egyik neve hajdan Zsidó-kapu volt, ma: Fehérvári kapu. Nem kétséges, hogy a zsidó családok házai is a közelben álltak, a Sándor-palota előtti téren, ahol ma a legrégibb városnak az ásatások után konzervált falai láthatók. Valószínű, hogy a IV. Béla kiváltságlevele utáni fél évszázadban először a mikve, a rituális fürdő készült el a Várhegy barlangrendszerének egyik ága fölött, mert férfiaknak is, nőknek is sűrű rendszerességgel meg kellett merítkezniük. A Budapesti Történeti Múzeum régészei a Szent György utcában feltárták a 13. századi rituális fürdőt, ez ma restaurálva van, a Várhegy alatti forrásokból élő víz táplálja, látogatható. De nem sokkal később már állt a zsinagóga is, az akkori város szélén, a városkapu közelében. Nagy Lajos uralkodásáig (1342–1382), tehát mintegy száz éven át, valószínűleg a királyi udvar pártfogása alatt élhettek a budai zsidók, sőt jelentős befolyásuk lehetett az udvar gazdasági ügyeire is.
MN: Mi történt ekkor?
KG: Lajos elűzte őket. A dátum a 19. század óta vitatott. A magyarországi források nem adnak meg időpontot. Kohn Sámuel a 19. század végén 1360-ra teszi, én azonban egy zsidó krónikás, Joszéf ha-Kohén, „az orvos” adata („a hatodik évezred 108. évében”) alapján az 1348. évre gondolok. Ekkor pusztította végig Európát a nagy pestisjárvány, és Lajos felesége is ebben halt meg. Ez idő tájt terjedt el az a szóbeszéd, hogy a zsidók megmérgezik a kutakat, és ez terjeszti a pestist. Ennek nyomán logikusnak tűnik, hogy Nagy Lajos a felesége halálát kívánta megtorolni, más oka nem nagyon lehetett.
MN: Mit jelentett pontosan ez az elűzetés?
KG: A zsidók a szomszédos országokba, Ausztriába és Csehországba mentek. A zsidóudvar házait Nagy Lajos eladományozta. De legkésőbb az 1360-as évek közepén ismét megjelentek Budán.
MN: Maguktól jöttek vissza?
KG: Lajos király hívta vissza őket. Ez is mutatja, hogy a sztereotip vádak ellenére szükség volt rájuk az országban. De akkor már más helyet jelöltek ki nekik. Zsigmond király korára (1387–1437) a mai Táncsics Mihály utca Bécsi kapu (egykor Szombat kapu) felé eső része és a Dunára néző várfal között alakult ki az új zsidó negyed.
MN: Zsigmond hasonló megfontolásokból támaszkodott a zsidókra, mint korábban IV. Béla?
KG: Részben. De ekkor sokkal többen voltak. Zsigmond súlyos adókat szedett be tőlük, soron kívül is, például részben velük fizettette meg a nevezetes konstanzi zsinat költségeit. Nemcsak kiváltságos, gazdag pénzemberek települtek le Budán, sok kereskedő is. Ismét hatályba lépett a Béla-féle privilegium, de az 1421-ből származó ún. Budai Jogkönyv ennél részletesebben szabályozta, hogyan vehetnek részt a zsidók a város életében. Ahogy Béla idején, temetkezési helyük most is a városfalon kívül volt, de a városfal kijjebb került, az újabb sírköveket a 19. század végén a mostani Alagút utca környékén tárták fel. Érdekesség, hogy később Werbőczyt – aki 1526-ban a törökkel is jó kapcsolatot épített ki – a várost ideiglenesen visszafoglaló magyar hatóságok erkölcsi büntetésül ebben a régi zsidó temetőben hantolták el.
MN: Zsigmond idején már jelentős zsidó negyedről beszélhetünk?
KG: A nagy német városokhoz képest jelentősről talán nem, de mindenesetre utcájukban több házat foglaltak el. Magát az utcát is Zsidó utcának nevezték. Az új zsinagóga Mátyás idején épült fel, 1461-ben.
MN: Milyenek voltak a középkori zsidó negyed hétköznapjai?
KG: A Budai Jogkönyv szerint a zsidók bort termeltek és árultak, igaz, kétszeres adóval terhelten. Veres köpenyt és ruhájukon sárga foltot kellett viselniük. A náluk lévő kiváltatlan zálogtárgyakat utcájukban hetente kiárusíthatták. A Jogkönyv tiltotta ugyan az üzletkötést a zsidókkal, de ez a tilalom nyilvánvalóan papíron maradt. Az adókhoz csak zálogügyletekkel és kereskedéssel teremthették elő a készpénzt. A kamat a középkorban elérhette a kétheti 4 százalékot is, egyházi testületek nagyjából ugyanannyit vettek, mint a zsidók, s nemegyszer a keresztényeket vádolták azzal, hogy nagyobb uzsorások, mint a zsidók. A gyilkosság elbírálásában, akár áldozat, akár tettes, nem volt különbség zsidó és keresztény között. IV. Béla privilegiumát Zsigmond többször, de Mátyás (1458–1490) és még II. Ulászló (1490–1516) is megújította. Az ebben garantált jogok és védelem mindvégig érvényben maradtak.
MN: Mátyás király uralkodása a középkori budai zsidóság „aranykora” volt?
KG: Én úgy mondanám, hogy a zsidók arannyal és az ország fejlesztésében végzett munkájukkal váltották meg a letelepülés jogát és viszonylagos szabadságukat. Mátyás egy kitért zsidóra, Ernuszt Jánosra bízta a királyi jövedelmek kezelését, aki új adónemet vezetett be, ez nem a telkeket, hanem a házak számát vette alapul („füstadó”), rögzítette a forint és a váltópénzek nemesfémtartalmát. A király nyugat-európai mintára átszervezte a zsidókkal kapcsolatos ügyek irányítását is. Soraikból erre a szerepre praefectust nevezett ki, a magyar történelemben először országos közjogi hatáskörrel. A hivatalt a Mendel család tagjai töltötték be három vagy négy generáción át, egészen a török hódításig. Mátyás idején Júda Mendel képviselte a zsidók érdekeit, ő intézte a rájuk egy összegben kivetett adók összegyűjtését. Fellépett az önálló jogú városok zsidóellenes intézkedéseivel szemben is. Két irat
viaszpecsétjén fennmaradt az arcmása is.
MN: Igaz az, hogy Mátyás király és Beatrix 1476-ban megtartott esküvői menetében 24 zsidó lovag lóháton, Dávid-pajzzsal díszített zászlóval vonult fel az esküvői menetben? És ilyen sehol máshol Európában nem fordulhatott volna elő?
KG: A hír igaz, több külföldi követ, akik részt vettek az esküvőn, az uruknak tett jelentésben azon nyomban szinte egybevágóan leírták. A zsidók bandériuma Fehérvárnál, majd Buda alatt vonult fel a királyné köszöntésére. A menetet a legöregebb zsidó vezette, kardot viselt, a 24 lovas bíborszínű ruhába volt öltözve, kalapjukat három színes strucctoll díszítette, mögöttük 200 gyalogos haladt, fejükön a rituális kendővel. Az öreg zsidók a menet közepén baldachin alatt vonultak, vitték a „felöltöztetett”, azaz díszítményekkel megrakott Tóra-tekercset, szerették volna, ha a királyné megcsókolja, „de ő nem akarta”. Vitték zászlójukat is, melyet hímzett zsidó jelvények díszítettek, köztük a hatágú csillag és alkalmasint a legfontosabb zsidó ima, a Semá Jiszraél kezdő szavai. A követek a látvány nem minden részletét értették pontosan, de bőségesen beszélnek a gazdag ajándékokról. Az esküvő heteire eső újév lakomájához a budai zsidók két nagy kenyérrel, két élő szarvassal, két őzzel, nyolc pávával járultak hozzá. A szokatlanul sok tudósítás azt mutatja, hogy a király esküvője általában és ezen a zsidók látványos jelenléte valóban nagy feltűnést keltett a német országok udvaraiban.
MN: Miért engedte Mátyás, hogy ilyen kivételes helyzetbe kerüljenek a budai zsidók?
KG: Mátyás igazi olasz politikai intrikákon kicsiszolt uralkodó volt, aki felismerte, hogy leginkább azzal szilárdíthatja meg hatalmát, ha a főurakat háttérbe szorítja. Ugyanekkor legfontosabb szövetségeseit és támogatóit is egymással tartatta sakkban. Mátyásnak a Mendelek voltak az egyik biztos gazdasági támasza.
MN: Említette, hogy ekkor épült az új zsinagóga is.
KG: Igen. Az új, ún. Nagy zsinagóga a Mendelek udvarában épült, 1461-ben, az évszámot egy rejtélyes felirat örökítette meg 1541-ben, Mátyás valószínűleg nem sokkal beiktatása után adott engedélyt az építésére. Az új, gótikus stílusú zsinagóga a személyes gazdagság és pompa reprezentációja volt. A Várhegy Duna felőli oldalának szélén állt, a várfal Dunára néző északkeleti szakasza mellett, a mai Táncsics Mihály utca 23. telkének Babits Mihály sétány felőli részén. Az utca túloldaláról egy boltív nyúlt át az utca fölött, ennek indítása fennmaradt. Mendel tisztsége révén a Nagy zsinagóga volt a magyarországi német – „askenázi” – zsidók központja. Az épületet 1964–1965-ben ásta ki Zolnay László, de teljes feltárása nem történt meg, mert egy része fölött a volt Zichy-palota áll. Helyenként 4–7 méter magas falait homokkal visszatemették, nem lenne nehéz újra kibontani. Legújabban a terem fölötti dombot is sűrű kerítés takarja el. Az újbóli feltárást többen, többször kezdeményezték, de a zsidó hitközség hivatalos szervei soha nem álltak ki erélyesebben mellette, s ma gyaníthatóan magánérdekek is útjában állnak.
MN: Mi lett a korábban itt élőkkel?
KG: A mohácsi győzelem után Szülejmán szultán bevonult Budára, az itt élő zsidókat, egy korabeli német hírlap szerint negyedfélezer, vagyis 3500 embert, egy török hadbíró szerint kétezer családot a törökök hajóra rakták, elhurcolták, és a birodalom belső részein telepítették le. Új lakóhelyükön, Szalonikiben, Kavalában mint „magyar zsidó község” tartották számon őket. Birodalmi méretekben kereskedtek, ápolták budai kapcsolataikat, ők ismertették meg a magyarokat a szattyánbőrrel.
Tulajdonképpen így ért véget a középkori zsidó közösség története Budán. A helyükbe érkezők már Spanyolországból, Portugáliából elűzött „szefárdi” zsidók voltak, akik az Oszmán Birodalomban találtak menedéket. Ők a Zsidó utcában egy korábbi lakóházban rendeztek be zsinagógát maguknak, ez ma a Középkori Zsidó Imaház a Táncsics Mihály utca 26. alatt. De a Nagy zsinagógát 1541-ben, Buda török kézre kerülése után az askenázi zsidók más födémszerkezettel helyreállították, és egészen 1686-ig használták. Akkor a Bécsi kapu felől a városba behatoló brandenburgi és magyar csapatok, Petneházy Dávidnak, Thököly egykori lovaskapitányának emberei a Zsidó utcát feldúlták és kifosztották, a zsinagógát felgyújtották. Az eseményeket Schulhof Izsák több megrázó leírásából ismerjük. Kései tisztesség, hogy a zsinagóga romjai alatt 1964-ben megtalált csontmaradványokat Scheiber Sándor főrabbi zsidó szertartás szerint temette el a Kozma utcai temetőben.
Nincs még egy város egész Európában, ahol három középkori zsinagóga maradványai maradtak volna meg, és nincs még egy olyan sem, ahol ha egy olyan zsinagógát kiásnának, mint Budán a Mátyás korából valót, azt ne állítanák helyre. A közeli példa Bécs, a Judenplatz, ahol évek munkájával hozták létre, több méterrel a föld alatt, üvegtetővel befedve, a 13. századi, 1421-ben elpusztított zsinagóga csekély maradványainak látványos bemutató kiállítását.
