Jön egy 16 éves lány és vele van a szuperképesség – tán csak ennyiben hasonlít az Impulse a szuperhőssorozatokra. A készítők éppúgy kerülik a (legtöbb) coming of age-klisét, mint az utóbbi évek Marvel-inváziójának világképét, mely szerint mutánsok és istenek szaladgálnak mindenhol.
Az Impulse nem arról szól, hogy milyen király teleportálni és még csak nem is arról, hogy mindenkit akciódús körülmények között kell megmenteni. Inkább arról szól, hogy mi elől kell menekülni, minek a metaforája a teleportálás. Semmiféle tinédzserkedélyeskedés nincs itt. Csonka család van, titkok, drámák, testi és lelki erőszak, szexuális zaklatás. A teleportálás a test védekezési mechanizmusa. És valami olyasmi, ami kimondhatatlan, elképzelhetetlen, zavart okoz, és még erősebb falakkal zárja el az egyént a többiektől, a normális élet és a kommunikáció lehetőségétől.
Fojtó atmoszférájú monodrámából indulunk, melybe az idő előrehaladtával szivárognak csak be a küldetéses mellékalakok, végül a tízrészes évad épp csak elvezet oda, ahol már az egész teleportálásügy kezd kibomlani. S ekkor lehet akár csak gondolni is arra, hogy megint egy sokrészes könyvadaptációba botlottunk. Mindezt azonban most annyira erős történetvezetéssel és feszültségteremtéssel, igazi hangsúlyokkal sikerült sorozattá formálni, hogy szinte meg is feledkezünk arról, hogy az Impulse ugyanannak a regényfolyamnak (Steven Gould Jumper-sorozatának) a harmadik része, amelyet anno a kevéssé sikeres filmes megvalósítással (Hipervándor) próbáltak elindítani. Ellenben most sikerült.
Magyar felirat: quinnell
