Jól megszaporodtak a női nyomozós krimisorozatok (Forbrydelsen, Bron, The Fall, Broadchurch, Happy Valley). Csupa bonyolultan megírt, sötét nő, akik folyamatosan olyasmiket csinálnak, mint férfi kollégáik – hasonlóan cseszik el az életüket, hasonlóan esendők és kiállhatatlanok (és ez még mindig nem „elfogadott” viselkedés egy nőtől). Még bizonyos mértékig „amatőrnek” is tűnhetnek: érzelmileg beleállnak ügyeikbe (gyakran gyilkolnak hozzájuk hasonlóakat), maguk is áldozattá válhatnak, magánéletük összefolyik munkájukkal (gyakran a hátországból – ha van ilyen – érkezik a fenyegetés), miközben kíméletlenül hatékonyak.
A No Offence rögtön három ilyen detektívként és nőként is kívülálló alakot helyez a középpontba, egy percig sem hangsúlyozva női mivoltuk rendkívüliségét. A maguk módján mindhárman zseniálisak – a férfi kollégák nem is kérdőjelezik meg hozzáértésüket. A széria ravaszságát az adja, hogy olyan ügyekkel szembesülnek, ahol a legkiszolgáltatottabbak esnek áldozatul (illegális bevándorlók, akiket rabszolgaként tartanak, Down-szindrómával élő lányok, szigorú vallási közösség női tagjai, akik a nők jogaiért szólalnak fel). Minden eset első ránézésre azonnali morális ítéletre sarkall, ám a készítők egy csavarral zavarba ejtően árnyalják a képet. Az új angol krimikhez hasonlóan itt is nagy hangsúlyt fektetnek a jellemábrázolásra, de a nyomozás folyamán a magánszférával párhuzamosan feltárulnak a mai Nagy-Britannia társadalmát érintő problémák is. Humor és dráma épp annyira keveredik, hogy megkönnyítse a szembesülést a bűn legundorítóbb bugyraival.
