Mostanában új irányvonal látszik kirajzolódni a tiniknek szóló tearjerkerek sorában: felfutóban a gyógyíthatatlan betegségben haldoklós alműfaj. Ennek az alaphelyzetnek valóban nehéz ellentmondani, vagy ha találnánk is kifogást, illik azt magunkban tartani. Szerencsére e vonal két legutóbbi képviselőjének (Most jó, Csillagainkban a hiba) sikerült megtalálnia a kényes egyensúlyt kegyeletsértés és nettó giccs között.
A Fox friss sorozatának, a Red Band Societynek sem kell szégyenkeznie. A széria fő erénye, hogy a kifáradásra hajlamos tinitoposzokat kiragadja megszokott kontextusukból, és egy idegen, rendellenes közegbe (a kórházba) helyezi őket. A krónikusan beteg serdülők nem sokban térnek el a tipikus kamaszkarakterektől (utálatos cheerleader, laza mókamester, stréber, vagány sportoló), ám betegségük eltörli a köztük rendszerint kialakuló hierarchiát, egyenlővé vagy legalábbis egyenlően nyomorulttá téve őket (más kérdés, hogy állapotukhoz képest igen kellemesen mutatnak).
A betegség külön kiemeli a kamaszlét általános kitaszítottságérzését és az énkeresés problémáit, ami pedig még jobb, hogy etnikailag/szociálisan/szexuálisan is sokszínű társaságot kapunk.
Az epizodikus szerkezet frappáns, szemléletes jellemábrázolásra ad alkalmat, és nem hagyja, hogy valamelyik karakter rátelepedjen a többire. Ugyanakkor a rövid jelenetek jó ritmust biztosítanak, ráadásul szinte tökéletes arányban keveredik a dráma és a komikum. Mindeközben a sorozat fekete humora sosem lépi át az ízléstelenség határát.
