Minden romkomnál van egy olyan érzésünk, hogy ezt láttuk már valahol. Ha szerencsések az alkotók, akkor az első pár percben sikerül egyértelművé tenniük, hogy az övék miért is más, mint a többi; most ez nem sikerült. Ha kevésbé vagyunk szigorúak, akkor részben sikerült, mert a két, egymással bajlódó főszereplőnk dialógusai helyett a hangsúly azon van, hogy a gondolataikat is halljuk. Elcsépelt fordulat, és nehéz jól csinálni, itt nem is megy, de azért a bátorság dicséretes.
Van két főszereplőnk, és egy csak körülöttük forgó kameránk. A fiú cinikus, macsó, nőfaló nagyvárosi tapló. A lány igazi kisvárosi, szerencsétlenkedő, csetlő-botló naiva. A jellemüket mindössze annyi árnyalja… Nem, csak vicceltem, nem árnyalja semmi, annyira egyszerű ez, mint a fánk. Még a gondolataik is annyira sablonosak, hogy elmennének paródiának, de sajnos nem billennek át a vonalon, mindent hót komolyan gondolnak. Persze ők a szerelmespárunk, annyi menti őket, hogy mindkét figura önmagában annyira béna és szánalomra méltó, hogy az már cuki. Nyilván majd egymáshoz csiszolódnak, a gonosz macsó megenyhül, a kislány megedződik, és akkor talán lesz némi történés is, azon kívül, hogy végignézzük, miként lehet ezer módon elszúrni egy randit, és egy még el sem kezdődő kapcsolatot. A mellékszereplők abszolút nem segítenek semmit, s még csak a kamerakezelésről sem lehet elmondani, hogy különösebbet dobna az összképen. A sok bénázás persze vidítóan hat, néha el is mosolyodunk. A legjobban annak örülünk, hogy ennyire még mi sem vagyunk szerencsétlenek, úgyhogy találunk jobb programot is magunknak.
