Tévétorrent

Salem

Tévétorrent

Egy vér-szex-misztikum mesterhármassal dúsított történelmi fikciós sorozatnak kevés jobb témája van, mint a salemi boszorkányperek - ha operát lehet belőle csinálni, sorozatot még inkább. Teljes történetietlenséggel és igénytelenséggel sem vádolhatunk itt senkit, s ez már önmagában kiemeli e művet a hasonszőrű próbálkozások közül.

Bőven használtak forrásokat, és a boszorkányságot is igyekeztek puritán szemmel elképzelni. Kár, hogy hozzáadtak még egy halom kínos klisét is, amelyeket persze meg lehetne bocsátani, hiszen erős és koncepciózus, a saját zsánerén belül teljesen jól eltalált képi világot kapunk, és jó zenével. Témaérzékenységből tehát abszolút ötös, a Salem mégis elvérzik, két dolgon. Az egyik az alapkoncepció, miszerint ez nem csupán történelmi dráma lesz, hanem már az első kockáktól horror is, ahelyett például, hogy ennek az egész boszorkányőrületnek a tömegpszichózisban és a hisztériában rejlő okait keresse, finoman felcsigázva az érdeklődést. De nem, az első öt percben szövetséget kell kötni az ördöggel, kántálni és békákat tuszkolni emberek szájába, lógó hajú gonosz banyákat küldeni a gyerekekre. De még ezt is elnéznénk, tényleg, de megtalálnak valami olyan színészi játékkal, amitől még az oly sokat emlegetett patás ördög is elkezdené hasogatni a kulisszákat dühében. A főhősnek nyilvánított vad és koszos rebellis azon túl, hogy önmagában is egy hatalmas közhely, képtelen két arckifejezésnél többet használni, a "jajdemérges vagyok" és "jajdeálszentek vagytok" skálán táncolva. Erre pedig sajnos csak a "jajdekikapcsolom a tévét" lehet a válasz.

Figyelmébe ajánljuk

Szemrevaló: Páva – Valódi vagyok?

  • SzSz

A társadalmi szerepek és identitások a pszichológia egyik legjobban kutatott területe. Mead szerint nincs is objektív valóság, azt az egyének maguk konstruálják; Goffman úgy véli, az egész világ egy színpad, ahol mind különböző szerepeket játsszunk; míg Stryker elmélete azt magyarázza, hogy minden ember ezernyi identitással rendelkezik, s azok hierarchiába rendeződnek.

Szemrevaló: A fény

  • - bzs -

Tom Tykwer csaknem háromórás eposza mintha egy másik korból időutazott volna napjainkba (Tykwer maga is a Babylon Berlint, a múlt század húszas éveit hagyta hátra).

Szemrevaló: Gépek tánca

Markológépekkel táncolni, az ám a valami! Amikor a kotrókanál kecsesen emelkedik a magasba, akkor olyan, mint egy daru – mármint a madár (lehet, hogy magyarul nem véletlenül hívják így az emelőszerkezetet?) –, „nyakát” nyújtogatja, „fejét” forgatja.

Le nem zárt akták

A művészi identitás és a láthatóság kérdéseit helyezi középpontba Pataki Luca első önálló kiállítása. Keszegh Ágnes kurátor koncepciója szerint a tárlat krimiként épül fel: a látogatónak fragmentumokból, nyomokból kell rekonstruálnia a történetet. Az anyag kísérlet a művészszerep radikális újragondolására, és az igazi kérdése az, hogy az alkotói késztetés ledarálható-e.

Ingyen Carlsberg

  • - turcsányi -

Valamikor a múlt század kilencvenes éveinek elején Bille August nemzetközi hírű svéd filmrendező rájött, hogy mégsem lenne jó, ha ő lenne a filmművészet második Ingmar Bergmanja, még akkor sem, ha az ügyért addig számos követ megmozgatott (Hódító Pelle Max von Sydow-val, 1987; Legjobb szándékok, egyenesen Bergman forgatókönyvéből, 1992).

Utánunk a robotok?

A Székesfehérváron tavasszal bemutatott színpadi átiratot Szikora János, a Vörösmarty Színház tizenhárom év után elköszönő igazgatója rendezte. A színház vezetésére kiírt, majd megismételt pályázat után ősztől már Dolhai Attila irányításával működő teátrum irányvonala minden bizonnyal változni fog, a társulat egy része is kicserélődött, így A Nibelung-lakópark egy korszak összegzésének, Szikora János búcsúelőadásának is tekinthető.

Túlélni a békét

Az előadás ismét azt bizonyította, hogy egy ideje a Miskolci Nemzeti Színházé a magyar nyelvű színjátszás egyik legerősebb társulata. Pedig a darab – annak ellenére, hogy színházi felkérésre született – egyáltalán nem kínálja magát könnyen a színrevitelre.