Tévétorrent

Salem

Tévétorrent

Egy vér-szex-misztikum mesterhármassal dúsított történelmi fikciós sorozatnak kevés jobb témája van, mint a salemi boszorkányperek - ha operát lehet belőle csinálni, sorozatot még inkább. Teljes történetietlenséggel és igénytelenséggel sem vádolhatunk itt senkit, s ez már önmagában kiemeli e művet a hasonszőrű próbálkozások közül.

Bőven használtak forrásokat, és a boszorkányságot is igyekeztek puritán szemmel elképzelni. Kár, hogy hozzáadtak még egy halom kínos klisét is, amelyeket persze meg lehetne bocsátani, hiszen erős és koncepciózus, a saját zsánerén belül teljesen jól eltalált képi világot kapunk, és jó zenével. Témaérzékenységből tehát abszolút ötös, a Salem mégis elvérzik, két dolgon. Az egyik az alapkoncepció, miszerint ez nem csupán történelmi dráma lesz, hanem már az első kockáktól horror is, ahelyett például, hogy ennek az egész boszorkányőrületnek a tömegpszichózisban és a hisztériában rejlő okait keresse, finoman felcsigázva az érdeklődést. De nem, az első öt percben szövetséget kell kötni az ördöggel, kántálni és békákat tuszkolni emberek szájába, lógó hajú gonosz banyákat küldeni a gyerekekre. De még ezt is elnéznénk, tényleg, de megtalálnak valami olyan színészi játékkal, amitől még az oly sokat emlegetett patás ördög is elkezdené hasogatni a kulisszákat dühében. A főhősnek nyilvánított vad és koszos rebellis azon túl, hogy önmagában is egy hatalmas közhely, képtelen két arckifejezésnél többet használni, a "jajdemérges vagyok" és "jajdeálszentek vagytok" skálán táncolva. Erre pedig sajnos csak a "jajdekikapcsolom a tévét" lehet a válasz.

Figyelmébe ajánljuk

Vörösben

Bohumil Hrabal novelláit Balassa Eszter, a társulattal sokat dolgozó dramaturg az Európa Kiadónál nemrégiben újra megjelent Véres történetek és legendák című gyűjteményes kötet alapján dolgozta át. Vörös a zokni, a nyakkendő, de még a hajszalag is – véres drámára jöttünk –, mégsem sorolható a horror műfajába Soós Attila rendezése. Fekete humorban gazdag sztorik elevenednek meg, groteszk stílusban feltárva a kisemberek mindennapos küzdelmeit.

Magánügyek, közügyek

A félhomályos színpadon egy női alak ül az íróasztalnál, mögötte vörös fényben füst gomolyog. Létezik egy színházi mondás: ahol egy előadásban füstgép vagy stroboszkóp jelenik meg, ott véget ér a minőség. Ám ez az előadás egy holokauszthoz kapcsolódó történetet mond el, a felszálló füstnek így óhatatlanul pluszjelentése is van.

Szintén zenész

  • - turcsányi -

Nyilván nincs új a nap alatt, mindenesetre a síkhülye gyerekrabló történetét láttuk már kétszer, s éppenséggel olvashattuk is volna, ha Evan Hunter (a számos álnéven alkotó Salvatore Albert Lombinót Ed McBainként ismerjük jobban) 1959-ben publikált regénye megjelenik magyarul, de nem jelent meg, noha a szerző távolról sem alulreprezentált alakja a magyar könyvkiadásnak, beleértve a komcsit is).

Patchwork művészportrékból

A Fuga leghátsó, ámde igen nagy méretű termében látható a művész 2012 óta futó sorozatának (Ember Embernek Embere) majdnem teljes összegzése. A magángyűjtőktől is visszakölcsönzött alkotásokkal együtt a kiállításon 34 mű szerepel – sajátos, „bogis” művészportrék a nemzetközi művészszcéna volt és jelenlegi nagyjairól. S bár G. Horváth mindenekelőtt festő, a művészi Pantheonjában szerepet kapnak szobrászok, fotósok, konceptuális alkotók és performerek is.