A 70-es évek egyik legjelentősebb filmművésze ma is tiszteletet parancsoló munkabírással gyártja a játékfilmeket, de bármennyire szeretnénk is, ebben a mezőnyben már rég nem tudnánk őt jó szívvel a mindenhová követendő fejedelmekhez sorolni. Kész szerencse, hogy itt van nekünk ugyanakkor a dokumentumfilmeket készítő Herzog is, aki közel ötven éve forgatja nagyszerű munkáit katasztrófa-túlélőkről, hegymászókról, grizzlyszakértőkről és társaikról, öt évvel ezelőtt pedig a texasi halálraítéltek alakjait körberajzoló Into The Abyssszel napjaink egyik fő művét tette le az asztalra.
Hasonló mélységekkel a Lo And Behold nem kecsegtet, ám az eredmény így is lenyűgöző. Sátánunk, Istenünk, anyánk és pusztítónk, vagyis az internet születése és ifjúkora jelentik ezúttal a témát, melyet Herzog széltében kiterítve ábrázol. A rendező van annyira lelkes és komoly, hogy kamerája elé mindenki szívesen letelepedjen a Mars felé kacsingató milliárdostól az internet betlehemi jászolát őrző professzorokon át a legnagyobb hackerekig – de az ő szavaiknál is érdekesebb talán, amit rajtuk keresztül a film alkotója közöl. Hiszen szemernyi kétségünk sem lehet afelől, hogy egytől egyig őrülteket látunk. Ezt a tébolyt azonban nem az internet hívta elő: a háló csupán a napnál is világosabbá teszi az emberi létezés elemi abszurditását. Klaus Kinski egykori harcostársa persze alig bír betelni a látvánnyal, s mi együtt örülünk vele: a film után még napokig a csodát látjuk akkor is, amikor nyakig merülünk egy magyar véleménycikk nyúlós-nyákos kommentfolyamában.
