Tévétorrent

WPC 56

  • - borz -
  • 2014. június 8.

Tévétorrent

Megszoksz vagy megszöksz - nagyjából ennyi választása van Gina Dawson közrendőrnek, amikor 1956-ban első és egyetlen nőként munkába áll egy (fiktív) kisvárosi őrsön. Természetesen nincs női mosdó és öltöző, munkaállomásként egy takarítószekrényt jelölnek ki neki, a kollégák között csak annyi a különbség, hogy a szexista skála melyik fokán helyezkednek el, főfeladataként - melléktevékenysége a tea- és kávéfőzés - pedig azt jelöli meg a főnöke, hogy ne legyen láb alatt, mikor az igazi (értsd férfi) rendőrök dolgoznak.

A BBC Birmingham - a városban és környékén forgatott - sorozata jó kedéllyel közelíti meg a korabeli emancipációs küzdelmeket, a hősnő rögös útját a megtűrtségtől az elfogadáson át az elismerésig. Természetesen kétszer annyit kell erőlködnie, hogy észrevétesse magát, és a hosszabb távú, stratégiai célok érdekében időnként taktikai visszavonulásra kényszerül, de a végén mindig győz az igazság és az érdem.

Miközben Gina nemi előítéletekkel, munkahelyi románccal, zaklatással birkózik, különféle bűnügyek is terítékre kerülnek, úgymint gyerekrablás, kéjgyilkos a parkban, pénzhamisítás, tiltott szerencsejáték, szigorúan helyi léptékben. Kispályások (és korspecifikusak) a bűnözők is: jampecek, huligánok, utcanők, kicsit korrupt zsaruk, az akkoriban még kriminalizált melegek... bár a végére kiállítanak egy helyben nagymenő vállalkozót is, aki a gyilkosságoktól sem riad vissza.

A WPC 56 két, egyenként öt epizódból álló évada üdítően nem akar többnek látszani, mint ami. Felhőtlenül szórakoztató, jól megcsinált, már-már tökéletes a maga szerénységében. És csudajó a főcíme.

Figyelmébe ajánljuk

Aki úton van

Amikor 2021 nyarán megjelent Holi, azaz Hegyi Olivér első lemeze, sokan egy újabb izgalmas hazai rapkarrier kezdetét látták az anyagban.

A franciák megértették

Ritkán halljuk az isteneket énekelni. Néhanapján azonban zongoráznak, szájharmonikáznak és még gitároznak is. Legutóbb Párizs elővárosában, Boulogne-Billancourt-ban, a Szajna partján álló La Seine Musicale kulturális központban történt ilyen csoda.

Hitler fürdőkádjában

Lee Miller a múlt század húszas–harmincas éveinek bevállalós top divatmodellje volt, igazi címlaplány, de festette Picasso, fotózta és filmezte Man Ray, utóbbi élt is vele, és mentorálta mint fotóművészt.

Csaló napfény

Igaz, hamis, tény, vélemény, valóság és fikció. Ilyen és ehhez hasonló címkéket sietünk felnyalni a ránk zúduló információhalom darabjaira, hogy a kontroll, a rend illúziójával nyugtassuk magunkat és ne kelljen szembesülnünk vele, hogy nem létezik bizonyosság, csak kellően szűkre húzott nézőpont.

 

Gyilkosok szemlélője

A két évtizede elhunyt Roberto Bolaño minden egyes műve a költészet, a politika és a vadállati kegyetlenség együtthatásairól szól, az író regényeiben és elbeszéléseiben vissza-visszatérő karakterekkel, a költészet és a világ allegorikus megfeleltetésével olyan erős atmoszférát teremt, amelyből akkor sem akarunk kilépni, ha az hideg és szenvtelen.

Hús, kék vér, intrika

A folyamatosan az anyagi ellehetetlenülés rémével küszködő Stúdió K Színház jobbnál jobb előadásokkal áll elő. Az előző évadban a Prudencia Hart különös kivetkezése hódította meg a nézőket és a kritikusokat (el is nyerte a darab a legjobb független előadás díját), most pedig itt van ez a remek Stuart Mária. (A konklúzió persze nem az, hogy lám, minek a pénz, ha a függetlenek így is egész jól elműködnek, hiszen látható a társulatok fogyatkozásán, hogy mindez erőn túli áldozatokkal jár, és csak ideig-óráig lehetséges ilyen keretek között működni.)