Vélemény

Vajon ki kerekedik felül: a józan megfontolás és a demokrácia, vagy pedig az a civilizációs küzdelem, amelybe Orbán szívesen belesodorná az egész kontinenst.

Dögöljön éhen, takarodjon innét, ha ez nem megy, akkor lehetetlenítsük el a nyilvánosságban, jelentsük fel a rendőrségen, kezdeményezzünk ellene pert. Volt kollégánk, a gyulai képviselő-testület egyetlen ellenzéki képviselőjének újabb megfigyelései a létező NER-ről.

Ritkán fordul elő olyan eset, amikor a kormányzati kommunikáció (és az arra adott reakciók sora) nemcsak a médiateret uralja, de a választók fejében is markáns változásokat idéz elő. A menekültkérdés ügyében pedig pontosan ez történt.

Fájó szívvel tudatom: azt kell tennem, amit Esterházy Péter tett 1990-ben, amikor Csoóri Sándor nyiltan zsidózó cikke megjelent a Hitel című folyóiratban, amelynek Esterházy akkor már három éve állandó kolumnistája volt. „Nem akarok olyan mondatok közelében lenni, mint amelyeket ott olvasnom kellett” – írta, és beszüntette a rovatát.

Azt mondják, hogy óvakodni kell a metaforáktól, mivel azok homályossá teszik a dolgokat, megrontják az emberek egyenes és tiszta beszédét, bár a maguk helyén, vagyis a költészetben még az ilyesfajta szép hazugságoknak is megvan a létjogosultságuk.

A mai legutolsó hír az volt felőle, hogy Szerbiában rekedt. Azóta már nyilván visszatalált hívei élén, s ismét ott van minden kilométerkőnél. Hogy akkor most Gyurcsány Ferenc egy pojáca-e, az az elmúlt másfél évtized tükrében lehet ugyan ténykérdés, csak hát olyan tény­kérdés, amit a dolgok jelen állása szerint értelmetlen feszegetni. Hogy miért értelmetlen, annak vannak Gyurcsánytól teljesen független okai is, kezére játszanak nyilvánvalóan külső dolgok, de tőle is vakság lenne elvitatni, mondjuk, az igyekezetet.

Ha igaz lenne, amit Orbán állít, már rég nem a miniszterelnöki székben ülne. Hanem a bíróságon. Ara-Kovács Attila írása.

Merkel és Ferenc pápa is megkaphatta volna, a tunéziai Nemzeti Párbeszéd Kvartettjének kitüntetése mégis több mint kézenfekvő.

Bár nyilván sokáig lehetne és biztos kellene is szidalmazni az Európai Uniót az elmúlt három hónapban kibontakozó menekültválság nem kezelése, sőt, elkezelése miatt, és bármennyire vékony is az, ami most, a lapzártánk idején tartott belügyminiszteri, majd a szerdai miniszterelnöki csúcson körvonalazódni látszik, valami mégis van. Kezd lenni. A menekültstátuszt kapott személyek uniós tagországok közötti elosztását (a „kvótarendszert”), mely most 120 ezer már regisztrált menekültet érintene, például lapzártánkkor fogadta el a belügyminiszterek tanácsa.

Balázs Zoltán elgondolkodtató cikket írt e lapba a menekültválságról, mely írásban a menekültekkel szembeni morális kötelességek mibenlétéről, a bevándorlás morális kockázatairól és a kozmopolitizmus-nacionalizmus szembenállásról is elmélkedik.

A menekültválság közepette érthető, hogy érdeménél kisebb figyelmet keltett a honi adósok tízezreinek menedéket kínáló magáncsőd törvénybe iktatása.

Az a vicc megvan, ugye, hogy a hajcsár így szól az elcsigázott, utolsó erejük megfeszítésével evező gályarabokhoz: van egy jó hírem, meg egy rossz. A jó az, hogy ma kaptok egy kis adag rumot. Hurrá! A rossz meg az, hogy a kapitány vízisízni akar.

Szegeden nemrég azért vertek meg súlyosan egy egyetemista lányt, mert a barátját menekültnek vagy külföldinek nézték. Ennek fényében is érdemes áttekinteni, hogy mi minden történt a rendszerváltás óta a gyűlölet-bűncselekményekkel szembeni küzdelem terén.

Európában a 2008-as válság után számos országban létrejöttek radikális populista pártok. Portugália az egyetlen, melyben ilyen párt azóta sincs.