Vélemény

A megismételt ózdi polgármester-választás legelőször is a választási csalás korlátait mutatta meg két felvonásban.

György Péter és Köves Slomó vitája, a magyar zsidók asszimilációjának menetéről, következményeiről és tanulságairól szólva valójában arról folyik, hogy ma, Magyarországon milyen legyen a „zsidó politika”, azaz mit mondjanak, kinek az oldalán álljanak azok, akik zsidóként szólalnak meg a magyar politikában.

Elzúgtak tüntetéseink. Volt egy erős hete a magyar közlétnek; inkább vicces, mint szomorú, hogy éppen akkorra esett 2014-ben is, mint 1956-ban: kábé október 23-tól 31-ig. Az esetre, jó, akkor esetegyüttesre már most, tényleg egy-két nap múltával úgy emlékezünk, mint „az internetadó elleni tüntetésekre”.

Eddigi teljesítménye alapján az Obama-adminisztráció aligha lesz alkalmas rá, hogy a szükséges külpolitikai irányváltást megtegye. Pedig legalább az amerikai–izraeli viszonyt normalizálni kellene, és határozott katonai választ adni a legveszélyesebb iszlamista kihívásokra.

Az oktatási kormányzat újra előállt egy felsőoktatás-fejlesztési koncepcióval, melynek címe: „Fokozatváltás a felsőoktatásban. A teljesítményelvű felsőoktatás fejlesztésének irányvonalai”.

A felülről megosztott felelősség c. írásomban (Magyar Narancs, 2014. október 9.) elemeztem azokat a furcsaságokat, amelyek a Sorsok Háza ügyében a kormány és a Mazsihisz viszonyát jellemzik, egyben kitértem arra is, hogy mi az én személyes hozzáállásom és tapasztalatom a Sorsok Háza esetében. Válaszcikket Karsai László írt (A történész felelőssége, 2014. október 23.), jóllehet ő írásomnak nem volt címzettje; neve elő sem fordult a cikkben. Gondolom, azért reflektált, mert ő – 2014 januárjától a nyilvánosság számára is tudottan – a Mazsihisz tanácsadójaként tevékenykedik.

A bűnöst jó előre, már áprilisban kijelölte Lázár János az Ökotárs Alapítvány és konzorciumi partnerei személyében. Azzal vádolta őket a kormány, hogy az LMP kampányát támogatták a Norvég Civil Alap forrásaiból. Később arról beszéltek a Miniszterelnökségen, hogy a pénzek nagy részét egy jól körülhatárolható „balliberális” körnek ítéli az Ökotárs, jóllehet ezt a hálózatot csak egy Heti Válasz-cikkből kivágott listával tudták körülhatárolni.

Amerika még egy kicsit az után is a barátunk volt, hogy beütött a kitiltási ügy, Lázár János három napra rá, október 20-án a külügyi bizottság ülésén úgy ölelte-csókolta Amerikát, hogy belepirult, aki nézte. Az lehetett talán a terv, hogy megnézik, hátha valami félreértésről van szó, hátha el lehet sikálni ezt a csúnya ügyet. A szépvillájú Szijjártó ki is sietett nyomban Washingtonba, és átadta a magyar kormány ultimátumát Obamának és bandájának.

Ma is lesz tüntetés, amikor ez az írás születik, majd este, de még csak a rendőrök gyülekeznek tömegesen. A tüntetők talán nem is lesznek annyian, mint vasárnap, a kedd mégiscsak munkanap, a rendőrök meg biztosan többen lesznek, mint vasárnap (hogy a rettenetes „vandálok”, a „gennyládák” és „büdösbogarak” ellen megvédjék a pártházat és a párttévét). De nem ez az érdekes.

Jelentékeny izraeli–indiai fegyverüzletek hírét kapta fel a nemzetközi sajtó. Újdelhivel egyre inkább nagyhatalomként számolhatunk. Ara-Kovács Attila írása.

Gerő András úgy tesz, mintha nem értené Lázár Jánost (lásd: A felülről megosztott felelősség, Magyar Narancs, 2014. október 9.). Gerő szerint a nagy hatalmú politikus vétójogot akarna adni olyan nemzetközi és hazai zsidó szervezeteknek a Sorsok Háza állandó kiállítása koncepciójának kialakításában, amelyeknek „sem intellektuális, sem politikai felelősségük” nincs a magyar választók előtt.

Vicces és jellemző, hogy a fordítást ferdítésnek mondó metafora maga is ferdítés: az eredeti traduttore / traditore játékát szellemesen, mégis elég tökéletlenül reprodukálja. Quod erat demonstrandum: baj van a fordítással.