A ferdítés ügyetlen vagy óvatlan, szándéktalan is lehet. A fordítónak világnézete és ízlése van, az elfogultságai pedig utat törnek maguknak. És hát tévedhet is bármikor, hiába jó a nyelvtudása. De hogy áruló volna? Ha rá lehetne bizonyítani a tradimento, az árulás vádját – hogy szántszándékkal másít meg, torzít, sinkófál el üzenetet –, nem lennénk a ford. helyében.
Ami mármost a sinkófálást illeti, kezdő koromban hallottam egyszer egy kollégától, hogy Verne-regények rákosista kiadásait fésüli át, és illeszti vissza a zord időkben istentelenített fordításokba a Mindenhatóra és a Gondviselésre utaló szövegelemeket. Aztán úgy alakult, hogy neki viszont én szerkesztettem egy fordítását, és olyannyira sikerült a lelkébe tipornom, hogy bepanaszolt az igazgatómnál, miszerint meghamisítom a… Mit is? Hát a stílusát. Stavo camminando – írta például a régi olasz szerző. „Lassúszerrel himbálózva bandukoltam úthosszat” – fordította ő, tényleg gyönyörűen. „Mentem” – korrigáltam kőszívűen én. A panasz vége (daliás idők!) legfelső szintű egyeztető tárgyalás lett, annak apropóján is jelenthette 1982. február 18-án a tárgyilagos „Bereznay” tmb.: „...mint szerkesztő a végsőkig védi álláspontját a fordítókkal szemben, s ilyenkor … konfliktusokat támaszt”. Ez utóbbit ő, „Bereznay” a célszemély „eléggé anarchikus felfogásá”-val hozta összefüggésbe. Ami furcsa ugyan, de „Bereznay” tmb. rendszerváltás utáni jobbkanyarja felől nézvést valamennyire mégiscsak érthető talán.
Az anarchizmus vitatható világnézet, a szerk. pedig tényleg kerülje a rossz konfliktusokat, ha mégúgy ferd. is a ford. Na jó. De mi a helyzet a szerzővel? Az talán ártatlan?
A régi olasz mesterről eszembe jut egy huszadik századi. Ignazio Silone Bor és kenyér című, 1936-os keltezésű, svájci emigrációban megjelentetett főművét jó tíz évvel az ősdisszidens kommunistaként és egyháztalan keresztényként elmagányosult nagy öreg halála után adta ki az Európa. Rendszerváltó könyvnek szántuk, fordítani pedig én magam fordítottam le nagy kedvvel és némi jóvátevő szándékkal is, amiért 1980 táján még belenyugodtam abba, hogy olyan könyv, amelynek már az előszava is „vörös fasizmusról” beszél, nem jelenhet meg a hazámban. Aztán mire így, hál’ istennek, mégiscsak megjelent, már az 1984-nél, Koestlernél meg a Gulagnál tartottunk, és pont kezdtük elfelejteni, hogy ugyan mi baj is lehetett az emigrációból titkos pártküldetéssel hazaszökő, majd az illegalitásban meghasonló falusi álpap rusztikusan szép történetével. Igen ám, de telt-múlt az idő, és egyszer csak kiderült, hogy Silone a fasiszta olasz titkosrendőrség besúgója volt, vagy legalábbis zavarba ejtően komoly bizonyítékok utaltak rá, hogy az lehetett. A Pietro Spina nevű álpapról pedig énnekem akkor a Kutya éji dala jutott eszembe: hogy annak a titkos („igazi”?) üzenetét is csak a filmjében szintén álpapot játszó Bódy Gábor posztumusz lelepleződésekor értettem meg. És hirtelen eszembe jutott természetesen Tar Sándor és az ő „bűnregénye”, a Szürke galamb is; és ettől fogva sajnos a Bor és kenyér Pietro Spinájára gondolva sem tudtam már biztosan, hogy a meghasonlott forradalmárt vagy inkább a gyónási titokkal visszaélő csalót, az árulót, a traditorét lássam-e benne.
Nemrég a kezembe került egy ütött-kopott antikvár könyv. A címe Bor és kenyér volt, a szerzőjét a borító szerint Ignazio Silonénak hívták. Bár kolofon nem volt, és a kiadó (Forum), valamint a fordító (Zoltán József) nevén kívül semmi más nem derült ki, egyértelműnek látszott, hogy arról a háború előtti fordításról van szó, amelyről annak idején Latornak is csak annyi rémlett, hogy használhatatlan, csonka szöveg. Kíváncsian lapoztam bele. Az már első pillantásra látszott, hogy az általam fordított szövegnél jóval rövidebb az egész: huszonkilenc helyett mindössze tizenkét fejezet. Amikor aztán szúrópróbaszerűen alaposabban is egybevetettem egy-két passzust, döbbenetes dolgokba ütköztem. „Szovjetet alapítanál a Fucino-völgyben, és Jézus Krisztust neveznéd ki a szovjet elnökéül” – mondja például egyik barátja a főhősnek.
A Forum-féle kiadásból ez és számtalan más hasonló mondat bekezdésestül hiányzik. Az én fordításomban egy rendőr olyan ábrázattal eszi a spagettit, „mintha egy anarchista beleiben vájkálna”. Forum-kiadás: „…mintha egy kommunista beleit tálalták volna fel neki.” „ÉLJEN A SZABADSÁG! ÉLJEN A BÉKE!” – firkálja nálam a főszereplő az éj leple alatt szénnel a falakra. „Le a kormány kosztjával! Éljen a házi koszt!” – íratja vele idétlenül Z. J. „Ez a háború a népet és a szocializmust szolgálja” – véli egy vitapartner az én verziómban. „Ez a háború a népért és a civilizációért folyik!” – okoskodik ugyanott ugyanő a Forum-kiadás szerint. És így tovább, még és még; én pedig seperc alatt átláttam, hogy mindez bizony nem ferdítés, hanem igenis árulás; és ha mégannyira jót akart is a maga módján az egykori ford. és szerk. – azt tudniillik, hogy megjelenjen a könyv –, a cenzúrával folytatott játszmának, lám, nem szerencsétlen Silone, hanem a cenzúra lett a nyertese.
Csakhogy rákerestem az OSZK katalógusában, és láttam ám, hogy a kiadás éve 1946 volt. Gyorsan be kellett hát látnom, hogy tévedtem. És bár egy háború előtti, pozsonyi kiadáson is megakadt ekkor a szemem (Prager, 1937., ford. Kérő Pál), azért már lusta voltam elmenni a könyvtárba. Hiszen egyértelművé vált, hogy azok a módosítások, amelyekről a Vino e pane általam ismert, 1955-ös kiadásának vörös fasizmust emlegető, ominózus előszavában maga Silone ír, ezek szerint nem pusztán cizellálták, hanem teljesen megváltoztatták az egész szöveget. A szerző valódi céljait és szempontjait, ravasz vagy naiv megfontolásait ma már köd lepi. De ő volt a tettes.
Az, hogy az író alapesetben is lop, csal, hazudik, napnál világosabb. Arcokat, szavakat, sorsokat kotyvaszt megtévesztő módon egymásba, vendégszövegel vég nélkül, és jelent az olvasónak. Egy új magyar kulcsregény éppenséggel a „Keserű” fedőnevű Tar Sándor ürügyén tesz szimbolikus egyenlőségjelet író és besúgó közé. A fordító pedig gúzsba kötve hogyhívjákol, játssza az eszét, és neki áll feljebb. Ha már a Bor és kenyér fordításakor tudom mindazt, amit csak azóta tudtam meg, én biztos belefutottam volna némi elfogult ferdítésbe. De mi köze ennek az áruláshoz? Kikérjük magunknak.
