Vélemény

– Segíthetek? – pillant rám az eladó, amikor a boltba belépve körülnézek, vajon merre találom, amiért bejöttem, hogy megvásároljam.

Az idei karácsonyfa alá sem kerül az ország felminősítését tanúsító bizonyítvány. Holott már tavaly is erről álmodozott a kormány, az idén pedig biztosra vette, hogy kitörhetünk a befektetésre nem ajánlott, „bóvli” skatulyából.

Emlékszik még valaki Haszilló Ferenc keceli polgármester pár éve elmondott szavaira, melyek a tavalyi önkormányzati választások után látták meg (online felületünkön) a napvilágot?

E heti számtanpéldánkban Lujza és Viktória „A” városból „B” városba utaznak vonaton.

Az Európai Unió alapkérdéseinek újragondolását és alapszerződéseinek esetleges módosítását érintő orbáni felvetések egy új magyar uniós stratégia meghirdetését sejtetik. Erről azonban nincsen szó.

(A genetikai csoportképzés dilemmáiról)

A szikár tények a következők: a NATO-tagállam Törökország egyik vadászgépe egy közel-keleti háborús zónában lelőtt egy orosz bombázót. A helyzet súlyosságára jellemző, hogy az eset után sürgősséggel összeült a NATO (ez lapzártánk idején is tart), Erdoğan török államfő rendkívüli biztonságpolitikai ülésre hívta a miniszterelnököt, a vezető tábornokokat, a hírszerzés irányítóit. Putyin elnök pedig sajtótájékoztatót tartott, amelyen a terrorizmus ellen – ergo a jó ügyért – harcoló Oroszország hátba döféséről beszélt, és az Iszlám Állammal (IÁ) való illegális együttműködéssel vádolta meg a törököket.

Baráti tévések derűs karéjában folyik a haza építésének fáradságos, ám vidám perceket sem nélkülöző munkája az ország házában. A folyosón sietős léptekkel érkezik az elnök és kísérete, amott egy bizottság tagjai dugják össze dolgos magyar fejüket, a sarokban valaki épp az interpellációjára készül, a mezővárosok képviselője amott ebédje romjai fölül vezényli a betakarítás pattogó ütemét, mindezen idő alatt forog a kamera, meg nem áll, dokumentálván: jó kezekben a hon.

A honi politikafogyasztó közvélemény Lázár miniszter közlései nyomán mindeddig úgy hihette, semmilyen uniós vizsgálat nem zajlik a paksi atomerőmű bővítésével kapcsolatban. E nem létező eljárások hovatovább rendre a magyar álláspont megnyugtató győzelmével zárultak, ha itt-ott módosítani kellett valamin – mondjuk a fűtőanyag-szállítási szerződésen –, az is színtiszta diadalként, brüsszeli jóváhagyásként, a magyar emberek mennybemeneteleként értelmeződött az erősen hallucinogén hatású kormányzati kommunikációban.

Sokan riogattak, hogy az iszlámhívő menekültek, migránsok tömege növekvő veszélyt jelent a más vallásúak, különösen a zsidók számára Európában. Így van-e?

A háborús fenyegetés gyümölcsöző politikai vállalkozás. A 2001-es szeptemberi New York-i merényletek után George W. Bush háborút hirdetett a terror ellen, megtámadta Irakot és Afganisztánt, és megnyerte a választásokat. A háborús hisztéria rövid távon politikailag megtérült.

Vajon a magyar holokausztnak miért nincs ma élő emlékezetkultúrája, a róla szóló történeti tudás miért nem vált a közgondolkodás és a politikai kultúra szerves részévé?

A balzsamos novemberi őszben semmi franciás könnyedség nincs lépteimben, melyekkel kis rőzse-dalokat dúdolva magam elé nem a Gare du Nord, hanem törzskocsmám felé baktatok, hogy végre elkezdjem szellemtörténeti jelentőségűnek célzott előadás-sorozatomat a Magyar Mámor történetéről.

…de nem henyél” – tartja a régi kiadói-szerkesztőségi mondás. Fordítóként szerencsém volt az indulással: próbamunkám alapján Lator László megbízott Le Clézio A háború című regényének fordításával, a szerkesztőm pedig Pór Judit lett, és ő végtelen türelemmel, kedvességgel, humorral javította a hibáimat, tanított a mesterségre.