Vélemény

Vasárnap délután ismét – a Kuciak-gyilkosság óta a sokadik alkalommal – hatalmas tüntetés volt Pozsonyban.

Április 8-án Magyarország történelme me­gint végzetes fordulatot vett.

Ki szül nekünk rendet?

Rendben van, az ellenzék elszúrta: de hogyan jöhetett össze harmadszor is a kétharmad a Fidesznek? Hogy a fenébe kaphatott több szavazatot a győztes pártszövetség, mint 2014-ben? – kérdezik ma sokan.

Miután bekövetkezett az, amit e sorok írója hónapokkal ezelőtt megjósolt e hasábokon (lásd: Még nyolc év?, Magyar Narancs, 2018. január 11.), a történelmi diadalt aratott hatalmi konglomerátumtól egyetlen szemantikailag és pragmatikailag értelmezhető mondatot hallottunk: a kormányszóvivő (Kovács CEU alumnus Zoltán) odareccsentette, hogy majd bezárják azokat a szervezeteket, amelyek „matatnak a politikában”.

Ha svarc, hát legyen svarc!

Vége a Magyar Nemzetnek is. Nem kell már. Csak vitte a pénzt, amióta nem voltak benne állami hirdetések. S amióta nem pártfegyelemből, parancsra kellett vásárolni, kevesebbet is lehetett eladni belőle. Nincs már semmi szükség rá, egyfelől azért, mert a feladatát nem sikerült betöltenie, másfelől pedig azért, mert a feladatát a szükségesnél is jobban töltötte be. E látszólagos ellentmondásnak a feloldása pedig nemcsak a Magyar Nemzet című napilap balvégzetére, de Magyarország jelen – nyugodtan állíthatjuk, elkeserítő – állapotára is magyarázatul szolgál.

Április 9-én elkezdődött a felkészülés a 2019. májusi európai parlamenti választásra és a 2019. őszi önkormányzati választásra. Ez a következő alkalom, amikor a Fidesz és Orbán Viktor megfogható, ha valaki meg akarná fogni őket: márpedig úgy tűnik, hogy még mindig többen akarják leváltani a Fideszt, mint kormányon tartani.

Az utókor majd nem lesz tekintettel a finomságokra, a részletekre, hanem egyértelműen és megsemmisítően fog ítélkezni a mai demokratikus ellenzékről. Róla is. Mert ennek a választásnak az eredménye valójában kizárólag rajtuk múlt.

Csalódtam? Valljam be, igen. Nem mintha valaha is más eredményre számítottam volna az idei választásokon. Jó ideje, ha megkérdezték, kire fogok szavazni, mindig azt mondtam, hogy elmegyek – állampolgári kötelesség? –, de a szavazólapot kettétépve teszem be a borítékba.

Igen, folytatni fogják. Valószínűleg nagyobb lendülettel, keményebben. Továbbra is célkeresztben lesznek a civil szervezetek, a média és az igazságszolgáltatás, az önkormányzatok karcsúsításával, hatásköri szűkítésével egyetemben. A belengetett elégtétel is sokféle lehet, intézményes és személyes, a módja, az érintettek köre homályos, de a fenyegetettség még nyomasztóbbá válik.

A választási kampány hajrájában a konzervatív-jobboldali erőket tömörítő Európai Néppárt (EPP) számos politikusa nyilvánította ki támogatását Orbán Viktor és a Fidesz irányába, szemlátomást nem zavartatva magukat sem Orbán destruktív Európa-politikájától, sem a magyar kampányban használt irracionális, féktelen gyűlöletdiskurzustól. Az EPP maga is élénk figyelemmel kísérte az itthoni eseményeket – ám a Fidesz és európai anyapártjának kapcsolatát számos politikai érdek bonyolítja, s a viszonyt tovább kuszálták a vasárnapi eredmények is.

A 2018-as választások számos tanulsággal szolgáltak, ezek közül az alábbiakat tartom a legfontosabbaknak.