A szerk.

Magyar Nemzet

A szerk.

Vége a Magyar Nemzetnek is. Nem kell már. Csak vitte a pénzt, amióta nem voltak benne állami hirdetések. S amióta nem pártfegyelemből, parancsra kellett vásárolni, kevesebbet is lehetett eladni belőle. Nincs már semmi szükség rá, egyfelől azért, mert a feladatát nem sikerült betöltenie, másfelől pedig azért, mert a feladatát a szükségesnél is jobban töltötte be. E látszólagos ellentmondásnak a feloldása pedig nemcsak a Magyar Nemzet című napilap balvégzetére, de Magyarország jelen – nyugodtan állíthatjuk, elkeserítő – állapotára is magyarázatul szolgál.

Simicska Lajos Magyar Nemzete aligha teljesítette be a küldetését abban az esetben, ha a tulajdonosa azt várta tőle és egyáltalán a „médiabirodalmától”, hogy az majd megbuktatja Orbán Viktort, s afféle járulékos haszonként hatalomra segíti Vona Gábort. A mellékelt ábra azt mutatja, hogy mindez piszkosul nem jött össze, és Simicska Lajosnak nyilvánvalóan már nem is jön össze, nem hogy négy esztendő múlva, de soha a büdös életben. Így tehát az erre célra fenntartott eszközök, mint szánkó, festékszórók, politikusok, atombombák és sajtóorgánumok mehetnek a szemétkosárba, ha sikerül a kanapéról belehajítani őket.

Ha azonban mégsem ez volt a célja Simicska Lajosnak a Magyar Nemzettel, hanem az, amit nemrégiben oly szívhez szólóan megfogalmazott az RTL Klubnak, nos, akkor a gyalázat, ha lehet, még nagyobb. Tényleg, még ma is könnyek szöknek tőle a szemünkbe. „Abban, hogy az ország ide jutott, és maffiaállam épült ki, abban nekem volt szerepem, és ebben van felelősségem, és a felelősségem elől nem szaladok el.” Magyarul, a Fidesz fellépése, de legkésőbb a rendszerváltás óta derék kollégiumi szobatársammal, aki mellesleg egy geci, de ezen most lépjünk túl, loptam, csaltam, hazudtam, maffiaállamot építettem. Elszedtem a magyar emberek, az Európai Unió, s minden szembejövő pénzét. Majd ebből az ebül jött pénzből és hatalmi erővel magamhoz ragadtam egyebek mellett a Magyar Nemzet című napilapot is. De rájővén, hogy az említett geci egy geci, hát visszaadok valamennyit a magyar népnek meg a többi károsultak közül azoknak, akit az ilyesmi érdekel. Visszaadok egy jó, immár nem véresszájú pártharsonaként, hanem valóban újságként funkcionáló újságot, amit lehet élvezettel olvasni, amiből lehet széleskörűen tájékozódni. Tessék, drága magyar népem. Ugye, szép!

Tegnap viszont már azt mondta Simicska Lajos, hogy na jóvan’, most már elég, ennyit bírtam/akartam visszaadni, megkaptátok, felejtsük el egymást, de főként ti felejtsétek el a Magyar Nemzetet, s ne szívjátok tovább a véremet, mert mindennek van határa, még a maffiaállam kiépítéséért tanúsított bűnbánatnak is.

A magunk részéről az első lehetőséget látjuk valószínűbbnek, de ennek nincs jelentősége. Különösen annak tekintetében nincsen, hogy a Magyar Nemzet az elmúlt parlamenti ciklusban kiválóan ellátta a feladatát – korántsem ideális körülmények között, még úgy is, hogy menet közben ráhárult a nálánál valamivel korábban kicsinált Népszabadság után maradó űr betöltésének a terhe. Aminek a Magyar Nemzet a tőle telhető módon igyekezett is megfelelni: jó újságot csináltak, voltak megrázó riportjaik, volt karakteres publicisztikai rovatuk, ugyanolyan jól mozogtak a tényfeltáró, mint a levélszekrény-újságírás területén. Bár számos dologban nem értettünk egyet a lapban közöltekkel, mindig figyelmesen követtük, elsőrangú tájékozódási pont volt, tekintet nélkül a pártállására vagy épp a befogadó párt­állására. Simicska Lajos most a zsebébe nézett, s azt mondta, ennyi, különben is itt a megfelelő pillanat, amúgy is padló közelben szédeleg a fél ország, vigyünk be nekik még egyet, s ha ehhez ki kell nyírni egy rakás egzisztenciát, hát, legyen.

A Magyar Nemzet jobb sorsa érdemes olvasói és újságírói most az ősbűn árát adják meg, kamatostul. Az ősbűn elkövetői közt – ha hihetünk az elcsukló hangú visszaemlékezéseknek: a vár eszeként – ott volt Simicska Lajos (meg persze a híres szobatársa). Ketten bűnös módon megszereztek egy rakás dolgot, egy darabig játszadoztak velük, mutogatták egymásnak, majd elrontották, előbb talán a „sajátjaikat”, aztán bosszúból a másikét. Lófaszt akart ugyanis vezekelni bűneiért Simicska Lajos, ő vissza akarta szerezni hajdani hatalmát, hajdani bűnös gazdasági lehetőségeit, pitlákabb esetben pusztán csak oda akart pörkölni egyet-kettőt a Magyar Nemzettel Orbán Viktornak. Vagy úgy csinálni, mint aki épp pörköl, de nem is nagyon pörkölt, csak elrontotta ezt is, most meg kihajítja. Hogy amit kihajít, a magyar kultúrtörténet egy módfelett értékes darabja? Számos magyar fontos tájékozódási segédlete? Számos magyar ember megélhetése? Hát az ilyen dolgokkal Simicska Lajos soha nem is akart semmit kezdeni, miként a szobatársa sem. Vagyis inkább ezek ellenére törtek. Mindig és tudatosan.

S ez a történet szemernyit sem kerül egyéb természetű fénytörésbe akkor, ha holnap jön az új idők kis simicskája, s megveszi Lajos egész vonatkozó hóbelevancát hetiválaszostul, lánc­hídrádióstul, mert az alapfelállásból, s a nyomában kialakult szituációból adódóan nem történhet más a lappal, mint ami most megesett. Valakik még egyszer fel akarják használni valami nagyon hasonlóra.

Figyelmébe ajánljuk

Vörösben

Bohumil Hrabal novelláit Balassa Eszter, a társulattal sokat dolgozó dramaturg az Európa Kiadónál nemrégiben újra megjelent Véres történetek és legendák című gyűjteményes kötet alapján dolgozta át. Vörös a zokni, a nyakkendő, de még a hajszalag is – véres drámára jöttünk –, mégsem sorolható a horror műfajába Soós Attila rendezése. Fekete humorban gazdag sztorik elevenednek meg, groteszk stílusban feltárva a kisemberek mindennapos küzdelmeit.

Magánügyek, közügyek

A félhomályos színpadon egy női alak ül az íróasztalnál, mögötte vörös fényben füst gomolyog. Létezik egy színházi mondás: ahol egy előadásban füstgép vagy stroboszkóp jelenik meg, ott véget ér a minőség. Ám ez az előadás egy holokauszthoz kapcsolódó történetet mond el, a felszálló füstnek így óhatatlanul pluszjelentése is van. Teátrálisnak teátrális, végül is színházban vagyunk.

Szintén zenész

  • - turcsányi -

Nyilván nincs új a nap alatt, mindenesetre a síkhülye gyerekrabló történetét láttuk már kétszer, s éppenséggel olvashattuk is volna, ha Evan Hunter (a számos álnéven alkotó Salvatore Albert Lombinót Ed McBainként ismerjük jobban) 1959-ben publikált regénye megjelenik magyarul, de nem jelent meg, noha a szerző távolról sem alulreprezentált alakja a magyar könyvkiadásnak, beleértve a komcsit is).

Patchwork művészportrékból

A Fuga leghátsó, ámde igen nagy méretű termében látható a művész 2012 óta futó sorozatának (Ember Embernek Embere) majdnem teljes összegzése. A magángyűjtőktől is visszakölcsönzött alkotásokkal együtt a kiállításon 34 mű szerepel – sajátos, „bogis” művészportrék a nemzetközi művészszcéna volt és jelenlegi nagyjairól. S bár G. Horváth mindenekelőtt festő, a művészi Pantheonjában szerepet kapnak szobrászok, fotósok, konceptuális alkotók és performerek is.

Delejező monstrum

Egy magyar regény, amelyben alig van valami magyar. Bartók Imre legújabb – nem is könnyű összeszámolni, hányadik – könyvének főszereplője a harmincas évei elején járó francia Damien Lazard, aki két év alatt szinte a semmiből robban be a nemzetközi profi sakkvilág szűk elitjébe, üstökösszerű felemelkedése már a világbajnok kihívóját sejteti.

Hatvanpuszta két hintája

Hatvanpuszta két hintáját nem Hatvanpusztán, hanem Budajenőn lengeti a szél egy takaros portán, vagyis egy takaros porta előtt, ez még nem eldöntött száz százalékig.

Két akol

Magyar Péter azt mondta a 444 élő műsorában, hogy egy válságban lévő országban a választási törvény módosítása nem fér bele az 50 legfontosabb kérdésbe. Amennyiben jövőre ők győznek, az éppen annak a bizonyítéka lesz, hogy még ebben az egyfordulós rendszerben, ilyen „gusztustalan állami propaganda” mellett is lehetséges felülmúlni az uralkodó pártot.

„Saját félelmeink rossz utakra visznek”

Kevés helye van kritikának Izraellel szemben a zsidó közösségben. De vajon mi történik a porba rombolt Gázában, és miben különbözik az arab kultúra az európaitól? A Hunyadi téri Ábrahám sátra zsinagóga vezetője egyenesen beszél ezekről a kérdésekről.

Szenes Zoltán volt vezérkari főnök: A NATO-nak át kell vennie a drónvédelemmel kapcsolatos ukrán tapasztalatokat

A NATO alapvetően jól reagált az orosz csali drónok lengyelországi berepülésére, de az eset rávilágít arra, hogy a szövetség még nem készült fel a dróntámadásokra. A NATO-t politikai széttagoltsága is hátrányba hozza az orosz hibrid hadviselés elleni védekezésben – erről is beszélt nekünk a védelmi szövetség déli parancsnokság volt logisztikai főnöke.

„Előbb lövetem le magam, mint hogy letérdeljek”

Az elmúlt fél évben háromszor is országos hír lett Szolnok ellenzéki – MSZP-s – polgármesterének fellépéséből, egy tömegverekedés után például Pintér Sándor belügyminisztertől kért rendőröket a közbiztonság javításáért. Fideszes elődje örökségéről, Szolnok helyzetéről és a nagypolitikáról kérdeztük a 43 éves városvezetőt.