A szerk.

A közös sérelem

szerző
A szerk.
publikálva
2018/15. (04. 12.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Április 9-én elkezdődött a felkészülés a 2019. májusi európai parlamenti választásra és a 2019. őszi önkormányzati választásra. Ez a következő alkalom, amikor a Fidesz és Orbán Viktor megfogható, ha valaki meg akarná fogni őket: márpedig úgy tűnik, hogy még mindig többen akarják leváltani a Fideszt, mint kormányon tartani.

A listán a kormányváltást reklámozó pártok – a határon túli voksoktól eltekintve – összesen 100 ezerrel több szavazatot kaptak, mint a kormányerő; ehhez képest lesz Orbán Viktornak teljhatalma az országban a következő négy évben. Elöljáróban még leszögeznénk, hogy a választási politizálást továbbra is az egyetlen lehetséges módszernek tartjuk a rezsim leváltására, hisz az magától elenyészni nem fog, és forradalom sem lesz – ne is legyen, még akkora sem, mint amekkorát 2000 októberében tartottak Szerbiában, midőn a masszívan elvesztett, majd elcsalni próbált választás után az utca – és az utcára vonuló ellenzék – egy-két nap leforgása alatt lemondásra kényszerítette a véreskezű Slobodan Miloševićet.

Már csak azért sem történhet ilyesmi, mert Orbán Viktor negyedik kormányfői mandátumának legitimitását még a fenti egyenlet sem kérdőjelezheti meg: a lapzártánkkor egyre-másra napvilágra kerülő, kisebb-nagyobb választási csalások dacára a Fidesz kapta pártként a legtöbb szavazatot, a többi párt és a többi miniszterelnök-jelölt a nyomába se ért; köztük azok sem, amelyekre mi szavaztunk.

Ugyanakkor az sem normális, és hosszú ideig nem is fenntartható állapot, hogy ennek a 2,6 millió szavazónak – még egyszer: a csekély választói többségnek – semmilyen szinten semmilyen érdemi politikai képviselete ne legyen. Ez a szavazói korpusz a parlamenti mandátumok kevesebb, mint egyharmadával fog rendelkezni, ez pedig – a fideszes kétharmad mellett – pont erre a semmire lesz csak jó. Nem hogy egyetlen törvényhozói aktus befolyásolására (ami még rendben is lenne, hisz nem az ellenzék hoz törvényt), de még arra sem nagyon, hogy bizottsági tagságok, vagy az ellenzéki parlamenti frakciók speciális jogai vagy a képviselői státuszhoz tartozó ilyen-olyan felhatalmazások révén legalább tudomást szerezzen arról, hogy mit miért tesz a törvényhozás, s adott esetben bírálja azt, illetve hogy betekintést nyerjen a végrehajtó hatalom működésébe. Nem hogy beleszólni nem tudnak majd ezek az emberek – a mi delegáltjaink – semmibe, de ellenőrizni sem tudják a kormányt, talán még megszólítani sem. Többek között azért tudjuk ezt, mert ki van próbálva. Azért lesznek ott, hogy – tudatosan vagy a legjobb hiszemben – Orbán Viktor színházában eljátsszák a parlamenti ellenzék szerepét.

Ha eddig, 2018. április 8-ig gondolhattuk is azt, hogy még ez a kevés nyilvánosság, még ez a kevés és leginkább látszatrészvétel a közügyek intézésében (és az a kevés pénz, amit pártfinanszírozás formájában erre szán a magyar állam), hogy tehát még ez is több a semminél, és jó ugródeszka lehet az ellenzék társadalmi támogatottságának felépítéséhez és a politikai áttöréséhez, a múlt vasárnapi eredmények ezeket az illúziókat szertefoszlatták.

Azt eszünk ágában sincs állítani, hogy a Fidesz kizárólag a hazug propaganda vagy a megfélemlítés révén szerzett relatív többséget – nem kétséges, hogy sokan úgy szavaztak Orbán Viktorra, hogy pontos képük van az elmúlt nyolc évről. Az viszont ugyancsak teljességgel értelmetlen állítás lenne, hogy a választási erőforrások durva egyenlőtlensége, a választás tisztasága és az esélyek kiegyensúlyozása felett őrködni hivatott intézmények ordító részrehajlása semmilyen hatással nem volt a végeredményre. Az ún. közmédiumok nemcsak „hírműsoraikban” tolták a legaljasabb pártpropagandát és hazudtak az ellenzékről, de az ellenzéket egyszerűen nem létezőnek tekintették. A legabszurdabb az, hogy miközben a Fidesz szinte kizárólag a menekültekkel kapcsolatos politikáját reklámozta a kampányában, az ellenzéki pártok (tisztelet a kivételnek) vonatkozó programja ettől semmiben nem tér el, és ők sem ígértek mást a választóknak. Ehhez képest rágalmazták őket a legképtelenebb vádakkal arról, hogy a saría meg a muszlim invázió szálláscsinálói lennének.

Ez így nem mehet tovább.

Ez az újság többször is megpendítette a választási bojkott gondolatát (legutoljára akkor, amikor az Állami Számvevőszék 662 millió forintos büntetést szabott ki a Jobbikra), de aztán mi is inkább elhittük, hogy még így is érdemes belevágni (és a bojkott, aminek közös, a Jobbiktól a Kétfarkúig terjedő egyetértéssel kellett volna megvalósulnia, amúgy is teljességgel irreálisnak tűnt).

Hát, nemigen volt érdemes. És a fentiek fényében immár biztosak lehetünk abban is: ezt így nem sok értelme van folytatni. Az ellenzéki pártok a parlamentben nem fogják tudni gyakorolni a demokratikus előírások szerinti funkciójukat, és jelenlétük nem segíti hozzá őket ahhoz sem, hogy a legközelebbi két választás kampányában valamelyest megmutassák magukat. A részvételnek semmi értelme és hozadéka nincs, azon kívül, hogy fenntartsák az Orbán-rezsim demokratikus jellegének látszatát; viszont a választóik elárulását jelenti.

S hogy mit lehetne elérniük azzal, ha most nem veszik fel parlamenti mandátumukat, vagy rögtön utána le is teszik? Például követeléseket fogalmazhatnak meg arra vonatkozóan, hogy milyen törvények elfogadása vagy módosítása árán lennének hajlandók visszatérni az Országházba; s logikusan ezeknek mindnek a választási pálya egyensúlyba billentését kell szolgálniuk. Mindaddig, amíg a közmédiumok a mostani állapotukban maradnak, választást tartani Magyarországon merő pénzkidobás lesz. A látványos és minden ellenzéki párt által fenntartott távolmaradás pedig épp azzal kompromittálná az Orbán-rendszert itthon és külföldön, hogy megmutatná annak valódi arcát.

De még az adott esetben sikeres bojkottal sem lenne elintézve semmi.

Az is világos, hogy a következő választáson ugyanezekkel a pártokkal ebben a formájukban nem megyünk semmire. Hisz még annyi együttműködésre sem voltak képesek most, hogy minden szavazatszámláló bizottságba legalább egy közös ellenzéki tagot küldjenek. Hogy majd az ugyancsak egyfordulós 2019-es önkormányzati választáson jobban működik a koordináció? Vagy 2022-ben? Oh.

A kormányzó párt belső összeomlása híján (amiben semmi okunk reménykedni) a most minden valószínűség szerint csúcsra járatott 2,5 milliós Fidesz-bázissal szemben csak akkor van esély a demokratikus restaurációra, a választás szabadságának intézményes visszaállítására, ha egyetlen párt lesz Orbán Viktor kihívója. Hogy ez hogyan keletkezhet meg, ma még nem látható – vajon a mostaniak egybetolásából, egyfajta ellenzéki kerekasztal révén? (Éppenséggel a bojkott lehetne az az ügy, ahol először játszanak, csiszolódnak össze). Vagy a romjaikon? Vagy helyettük? Valamely előre nem látható, hatalmas társadalmi erő ránt össze, varázsol elő egy ma még ismeretlen szervezetet – éppenséggel az eddigi választék helyett, és annak tagadásaként?

Kicsit több mint két és félmillió választó. Ennyien vagyunk. Ennyien vagyunk: nagyon különbözőek, de egy közös van bennünk. Van egy közös sérelmünk. Bár a szavazatunkat leadtuk, valójában nem képvisel minket senki az Országgyűlésben – és nem okvetlenül azért, mert akiket megválasztottunk, nem akarnák ezt tenni, hanem mert az Orbán-rendszer a „képvisel” és az „Országgyűlés” szavak értelmét ránk vonatkoztatva egyszerűen megszüntette. A vereség utáni napokban még kábultan kóválygunk. Azokért a politikai és egyéb jogainkért aggódunk, és azokat siratjuk, amelyeket semmilyen többség nem vehetne el tőlünk. Kábultan és egyelőre magányosan: mintha személyesen minket zártak volna ki a saját országunkból. De nem csak velünk történt meg mindez. Nem vagyunk egyedül. Segítsünk egymáson. Beszéljünk egymással. Szervezkedjünk. Közeleg 2019 májusa.

szerző
A szerk.
publikálva
2018/15. (04. 12.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Ezt már olvasta?

Kommentek

Rendezés:

Komment írásához vagy regisztrálj

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-magyarország

még több Kis-Magyarország...

Politika

még több Politika...

Narancs

Blog

még több cikk