Bozóki András

Megáll az idő

  • Bozóki András
  • 2018. május 12.

Publicisztika

A 2018-as választások számos tanulsággal szolgáltak, ezek közül az alábbiakat tartom a legfontosabbaknak.

Először is bebizonyosodott, hogy hibrid, antidemokratikus rendszerben nincsenek szabad és tiszta választások. A megyei napilapok, az állami rádió és televízió teljes körű kormánypárti elfoglalása, a kistelepülési polgármesterek és járási tisztviselők politikai mozgósítása, a határokon kívül élő és dolgozó százezrek jogaival szemben alkalmazott kettős mérce, valamint az állam kampánycélokra való felhasználása illuzórikussá tette a „szabad választások” axiómáját. Minden valódi ellenzéki erő tiszteletet érdemel azért, hogy megpróbálta a (csaknem) lehetetlent: feléleszteni a demokrácia szellemét a rendszer egészével szemben. A választások részletein sokáig lehet vitatkozni, a csalásoktól a megvesztegetésekig, de mindez nem terelheti el a figyelmünket arról, hogy nincs tiszta választás csaló rendszerben.

Másodszor, az is kiderült, hogy a széles körű társadalmi mozgósítás nem mindig kedvez az ellenzéknek. Ha az állampárt síkfutásban indul, az ellenzék pedig csak gátfutásban állhat rajthoz, jó ötletnek tűnik a magas választási részvétel szorgalmazása, amely elsöpörheti az ellenzék útjában álló akadályokat. Erős társadalmi összefogással sikerült Szlovákiában megszabadulni Mečiartól, Jugoszláviában Milosevićtől, legutóbb pedig Macedóniában Gruevskitől. Mindezek a példák azt bizonyítják, hogy olykor még hibrid rezsimekben is lehetséges demokratikus fordulat választás útján. Magyarországon ez most nem sikerült, mert a rezsimnek maradtak mozgósítható tartalékai, és a széttagolt ellenzék nem találta meg a közös nevezőt. Az ellenzéki sorsközösségből nem következett közösen vállalt ellenzéki identitás és szolidaritás.

Harmadszor, az ellenzéki szolidaritás akkor találkozik a választók igényével, ha egy ország olyan súlyos gazdasági vagy társadalmi problémával áll szemben, amelytől a választók egységesen meg akarnak szabadulni, és ennek érdekében áldozatokra is készek. Ilyen nemzeti sorskérdés az Európai Unióhoz való tartozás ügye, ami egyesítette a szlovák ellenzéki választókat Mečiar ellen. Ilyen a teljes politikai elszigetelődés és gazdasági lecsúszás perspektívája, ami Milosević bukásához vezetett. És ilyen a rezsim kirekesztő etnikai politikája, ami polgárháborús veszéllyel járt, és ennek elkerülésének igénye fordulathoz vezetett Macedóniában. Nálunk nem volt ehhez foghatóan éles a helyzet, s a választók különféle okokból nem kockáztatták a már megszokott biztonságukat a bizonytalan, ám demokratikusnak tetsző jövőért. Mindebben komoly szerepet játszott a kedvező világgazdasági helyzet és a reáljövedelmek növekedése. Ahogy a gazdasági válság önmagában nem hoz közvetlen politikai változást, úgy a gazdasági növekedésből eredő nagyobb elvárások sem vezetnek automatikusan kormányváltáshoz. A gazdasági szereplők egy része a Fideszhez kötődő neofeu­dális világban kíván boldogulni, míg a mozgékonyabbak elhagyják az országot.

Negyedszer, az ellenzék nem volt képes erőit egyesíteni az Orbán-rezsimmel szemben. Gyanúm szerint az ellenzéki pártok nem is erre készültek, hanem arra, hogy továbbra is ellavírozgatnak a NER parlamentjében. Ehhez képest hideg zuhanyként érte őket a hódmezővásárhelyi váratlan ellenzéki győzelem. Hirtelen szembesülniük kellett azzal, hogy választóik előttük járnak, és immár a győzelemhez vezető stratégiát várják el tőlük. És mivel az elmúlt éveket az ellenzéki pártok többsége nem fordította országos politikai építkezésre, érdemi háttéregyeztetések helyett a sajtóban kezdtek üzengetni egymásnak. Nem a győzelemre készültek, hanem a várható vereség következményeinek egymásra hárítására. Mindennek katasztrofális következményei lettek. Az adatok azt mutatják, hogy a régi, „megunt” ellenzéki pártok kompromisszumkészebbek voltak jelöltjeik visszaléptetésében, mint az új, dinamikus, „21. századi” pártok, amelyek jobban védték saját identitásukat, mint a demokráciát. De az igazi törésvonal talán nem is az ellenzéki pártok között húzódott, hanem azok Fidesz-barát (értsd: Fidesz által megvett) és Fidesz-ellenes frakciói között.

Az ellenzéki pártok élén megérdemelt személycserék várhatók, de önmagában ez még kevés lesz. Az ellenzéki térfél csak akkor tud megújulni, ha pártjai képesek lesznek mentálisan kilépni a NER-ből. A populista Mečiar minden szlovákiai választást megnyert, Milosević pedig sikeresen bódított az etnikailag „tiszta” nemzet ópiumával. És mégis: hol vannak már ők, hogyan emlékeznek vissza rájuk egykori alattvalóik?

Kérdés, hogy a következő években mi kezdi ki előbb a rendszert: a társadalmi elégedetlenség, vagy az idő vasfoga?

Figyelmébe ajánljuk

Céltalan poroszkálás

A két fivér, Lee (Will Poulter) és Julius (Jacob Elordi) ígéretet tesznek egymásnak: miután leszereltek a koreai háborús szolgálatból, a veteránnyugdíjukból házat vesznek maguknak Kalifornia dinamikusan növekvő elővárosainak egyikében.

Autósmozi

  • - turcsányi -

Vannak a modern amerikai mitológiának Európából nézvést érthető és kevésbé érthető aktorai és momentumai. Mindet egyben testesíti meg a Magyarországon valamikor a nyolcvanas években futó Hazárd megye lordjai című, s az Egyesült Államokan 1979 és 1985 között 146 részt megérő televíziós „kalandsorozat”, amely ráadásul még legalább három mozifilmet is fialt a tengerentúli közönség legnagyobb örömére, s Európa kisebb furcsálkodására.

Húsban, szőrben

Mi maradt élő a Pécs 2010 Európa Kulturális Fővárosa programból? Nem túl hosszú a sor. A Tudásközpont és a Zsolnay Örökségkezelő Nkft. kulturális intézményei: a Zsolnay Negyed és a Kodály Központ, és a Zsolnay Negyedben az eleve kiállítótérnek épült m21 Galéria, amelynek mérete tekintélyes, minősége pedig európai színvonalú.

Rémek és rémültek

Konkrét évszám nem hangzik el az előadásban, annyi azonban igen, hogy negyven évvel vagyunk a háború után. A rendszerbontás, rendszerváltás szavak is a nyolcvanas éveket idézik. (Meg egyre inkább a jelent.)

Az igazságnak kín ez a kor

A családregény szó hallatán rendre vaskos kötetekre gondolunk, táblázatokra a nemzedékek fejben tartásához, eszünkbe juthat a Száz év magány utolsó utáni oldalán a kismillió Buendía szisztematikus elrendezése is.

Kultúrnemzet

„A nemzetgazdasági miniszter úr, Varga Mihály 900 millió forintot biztosított ennek az épületnek a felújítására – nyilván jó összeköttetésének köszönhetően. Lám, egy nemzeti kormányban még a pénzügyminiszter is úgy gondolja, hogy a kultúra nemcsak egy sor a magyar költségvetésben, hanem erőforrás, amelynek az ország sikereit köszönhetjük.”