Vélemény

Minden demokratikus alkotmányozásnak van egy elvileg feloldhatatlan paradoxona. Ez abból ered, hogy a demokratikus politikai rend definíció szerint az egyszerű többségi elven működik, noha az alkotmány elfogadásának legitimációját rendszerint valamilyen minősített többséghez kívánja kötni. Csakhogy semmilyen szavazási szabályt, így a "minősített" (kétharmados, négyötödös) szabályt sem lehet elvileg másként, mint egyszerű többséggel elfogadni. John Locke a Második Értekezés nevezetes helyén (95-96. szakasz) világos magyarázatot ad erre: "Ahhoz, hogy valami közösség legyen - mivel a közösség csupán a hozzá tartozó egyének megegyezése, és mivel annak, ami egy test, egy irányban kell mozognia -, az kell, hogy a test abban az irányban mozogjon, amerre a nagyobb erő hajtja, ami nem más, mint a többség megállapodása." A többség itt egyértelműen egyszerű többséget jelent, más néven kollektív akaratot. A brit "alkotmány" azóta sem több, mint a hagyomány szentesítésével kiváltságolt, de a szokásos egyszerű többséggel elfogadott törvények együttese. Ezért tisztább megoldás, ha a kartális alkotmányú demokráciákban népszavazási megerősítést vagy elfogadást kívánnak meg, mert a népszavazáson ugyanúgy az egyszerű többségi szabály alkalmazható, mint bármely egyéb, népszavazásra bocsátott kérdésnél.

Rossz ómen Magyarország számára a frank. A múlt század húszas éveiben a kormánykörökből kiinduló frankhamisítási botránnyal írtuk be magunkat az európai gazdaságtörténetbe. Igaz, az francia frank volt, minthogy a nemtelen akciót a trianoni békeszerződés revíziójának szándéka táplálta. Az új évezredben a svájci frankkal gyűlt meg a magyarok baja. Már a második Gyurcsány-kormány idején terítékre került a devizahitelesek problémája, akik többsége az alacsony kamatozású svájci valutában adósodott el, ráadásul pont akkor (2005-2008 között), amikor az még csupán 150-170 forintot ért, 20- 40 százalékkal kevesebbet, mint 2009 óta, amikor 180-215 forint között ingadozik a frank. A Bajnai-kabinet már a tettek mezejére is lépett: a válság miatt munkahelyüket elvesztő lakáshitelesek számára alakított ki támogatási programot, kezességet vállalva az adós törlesztőrészleteit fedező áthidaló banki kölcsönökre.

Zajlik a nagy alkotmányos harakiri: a demokrácia gőzerővel készül rá, hogy legfontosabb és legélesebb fegyverével, a népakarattal egy lendületes mozdulattal átmetssze a hasfalát. A folyamatról sok érdemes szerző mondta már el, hogy lényege szerint a szabadságjogi hagyomány és a liberális demokrácia intézményi alapjainak felszámolását jelenti. Nem kétséges, hogy az eredmény az intézményi ellensúlyaitól megfosztott, de továbbra is demokratikus felhatalmazással rendelkező hatalom lesz. Mindez nem újdonság a modern politikatörténetben: a permanens válságba süllyedt, ingatag demokráciák előszeretettel konszolidálták így magukat az elmúlt kétszáz évben, amióta az isteni kiválasztottság helyett a népakarat vált a politikai legitimáció elsődleges forrásává. A tömegigényeknek való megfelelés hasonló okokból a diktatúrák számára is fontossá vált: a hatalmi engedmények és anyagi juttatások ügyesen adagolt rendszere tette például évtizedeken át milliók számára elfogadhatóvá a társadalom gerincét 1956 után megroppantó Kádár-kormányzatot.

Magyar Narancs, 2011. március 17. Gratulálok cikkükhöz, amely egyszerre bizonysága a szerkesztői bátorságnak és az újságírói tehetségnek.

Gál András Levente, a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium (KIM) közigazgatási államtitkára a múlt héten interjút adott a kormanyzat.hu-nak.

Ki más lehetne az első orvos Magyarországon, akit műhibaperben szabadságvesztésre ítélnek, mint Geréb Ágnes, a már többször meghurcolt, otthon szüléseknél segédkező szülész-nőgyógyász? Ő az első orvos (és reméljük, az utolsó), akit kommandósok vittek el munkájának gyakorlása közben, hogy aztán meztelenre vetkőztessék a kihallgatást végző rendőrök. Most első fokon két év fogházba küldte őt a Fővárosi Bíróság, azzal, hogy egy év után feltételesen szabadlábra bocsátható, ám öt évig nem folytathat szülésznői tevékenységet.

A Facebookról, a Twitterről és a WikiLeaksről okos tanulmányok állítják, hogy szerepük kulcsfontosságú a decemberben kezdődött pánarab megmozdulásokban; a közösségi média és a kiszivárogtatás továbbra is nélkülözhetetlen ahhoz, hogy a tiltakozások könynyen megszerveződjenek, s az arab polgár szembesülhessen eddigi vezetőinek cinizmusával és korruptságával. Csakhogy ez nem így van - állítja a neves libanoni tévékommentátor, Diana Mukkaled.

A jelenlegi kormánypárt(ok) kezében gyakorlatilag korlátlan hatalom összpontosul. De nem is ez a kétségbeejtő. A kétségbeejtő az, hogy a Fidesznek nemcsak lehetősége van bármit megtenni, hanem valóban meg is tesz bármit. Gondolkodás nélkül. És a potencia, valamint annak aktualizálódása közti különbség valahol elmosódott útközben - a kormányoldalon és a kormányt bírálók oldalán is. A jogállamiság mibenlétének és működési mechanizmusainak elemezgetése és korlátainak feszegetése közben ugyanis megfeledkeztünk arról, hogy az ember nem csak kodifikált törvények alapján működik. Vannak dolgok, amiket törvényileg vagy szabályzatilag tiltunk, de nem övezi társadalmi megvetés azt, aki mégis megteszi. Ha az üres úton gyalogosan keresztülmegyek a piros lámpánál, megbírságolhatnak ugyan, de nem kell attól tartanom, hogy kiközösít a családom és a baráti köröm. Ugyanez fordítva is igaz: van, amit nem tilt semmilyen törvény vagy rendelet, mégis megvetés tárgya lesz, aki elköveti. Bár nem ütközik a Btk.-ba, ha a nyílt utcán az orromat túrom, vagy felteszem a sáros lábam az éttermi asztalra, mégis kockáztatom a megbélyegzést. Nevezhetjük ezeket egyszerűen jólneveltségnek, de általános kulturális követelménynek is. A hétköznapi együttélés elsősorban ezeken az íratlan szabályokon alapul. Nem az tesz valakit civilizált emberré, hogy nem szegi meg a törvényt, hanem az, ha a más emberekkel szemben tanúsított tiszteletből olyasmitől is tartózkodik, amit amúgy jogában áll megtenni. Ez az a szemlélet, ami, úgy tűnik, teljes mértékben hiányzik a kormányzó pártok repertoárjából, és ami még szomorúbb, a teljes politikai szférából.

Megkapta tehát a lehetőséget, hogy alkotmányozzon. Július 10-én a törvényhozásban közel 90 százalékos többség támogatta a különleges felhatalmazásról szóló törvényt. Ennél többre talán még a Vezető sem számított. Amíg a nagyszabású mű elkészül, ráruházták a legfőbb törvényhozó, végrehajtó és bírói hatalmat, valamint az utódkijelölés jogát. Talán, kis időre, elégedett is volt.

A líbiai nyugati katonai intervenció motivációiról sok mindent el lehet mondani, ócsárló hangnemben, gúnyosan lebiggyedő ajakkal, és olyasfajta tekintettel, ami nyilvánvalóvá teszi, hogy tulajdonosa mindent tud a világ működéséről és alapvető, helyrehozhatatlan romlottságáról, az ún. "demokráciák" valódi működéséről (melyek homlokzata csak a legnyersebb hatalmi gengszterháborúk elfedését szolgálja). Möszjő Sarkozy azért vette rá az ENSZ Biztonsági Tanácsát a no fly zone-ról szóló határozatra, mert a Kadhafi család pénzelte a választási kampányát, és most csak azt az irattartó szekrényt akarja kilőni, amiben a nyugták vannak. Jó, ez marhaság, más nem is mondta, csak az egyik Kadhafi gyerek, és ő se nagyon.

Orbán Viktor úgy kezdett, mint egy Váci Mihály-epigon, amikor felidézte a nemzeti konzultáció dicső kezdeteit: a korán kelők, a minden reggel munkába indulók, a tisztességgel gürcölők felszólalásáról beszélt - mint saját alkotmánya hét esztendőre visszanyúló gyökeréről. S ahogy haladt előre március 28-i - az alkotmányozási folyamatot egyszerre leíró és megkoronázó - parlamenti beszédében, úgy vitte tovább ezt a mélységesen populista és szükségképpen hazug retorikát. Mely szerint végre egyet akar a magyar, ami pedig korábban nem volt jellemző reá. Mikor nem volt?

"Mocskos cigányok + lesztek boszulva" - olvasom, még tavaly nyáron, a Lehel téri aluljáró lépcsőjének falán a fenyegetést (betűhíven reprodukáltam). Elsőre nem igazán világos a felirat üzenete: ha a falfirka megalkotója bosszút állna a cigányokat ért sérelmekért, azaz együtt érez roma honfitársaival és osztozik, legalábbis érzelmileg, bajukban, akkor miért nevezi őket elítélő éllel mocskosnak? És fordítva: ha mocskosnak nevezi őket, olyannak, akiket az őhozzá hasonlók, az értelemszerűen tiszta és mocsoktalan nem cigányok (pozitív megfogalmazásban: magyarok) széles ívben elkerülnek, lenéznek, megfenyegetnek, bántalmaznak és alkalomadtán agyonlőnek, mint a kutyát, akkor ugyan miért ad hangot szilárd hitének, hogy a cigányok "meg lesznek bosszulva"?

Mérő László múlt heti írásában arról (is) morfondírozott, hogy mekkora bért kapnak a különböző tehetségű emberek (Teljesítmény, Magyar Narancs, 2011. március 24.). A szerző a programozók példáján bemutatta, hogy a vállalatok vezetői gyakran "csak" két-háromszoros bérrel díjaznak egy, a társainál tízszer tehetségesebb programozót. De vajon mennyire általános a tehetségnek ez az "alulfizetése"?

"A többség talál majd magának lakást" Magyar Narancs, 2011. március 3. Tisztelt Szerkesztőség! Régóta vártam már egy ehhez hasonló cikkre.