Múlt szombat éjjel a távol-keleti Vlagyivosztok közelében jachtjáról a vízbe esett és meghalt Ivan Pecsorin orosz oligarcha; holttestét egynapi keresés után találták meg. Pecsorin fontos ember volt, ő felelt egyebek mellett a sarkvidéki területek olaj- és gázmezőiért.
Hétfőn jelent meg a Magyar Közlönyben az a belügyminiszteri rendelet, mely szerint csak akkor lehet ezután elvégezni művi terhességmegszakítást, ha a páciens orvosi lelettel tudja igazolni, hogy meggyőződött a magzati életfunkciók működéséről.
Az idei Documentát nevezték már a szégyen Documentájának, ahogy az utolsónak is. Már az előjelei sem sok jót sejtettek, mivel a rendezésére ezúttal egy művészcsoportot hívtak meg, akik ráadásul a nem éppen kortárs képzőművészetéről híres Indonéziából érkeztek.
Kedves jó Szókratészem, légy oly drága, és válaszolj az e-mailjeimre. Azt állítottad, hogy már tudsz az elektromos levelezéssel bánni. De milyen hülyeséget beszélek! Hát már e-maileztünk is néhányszor. Akkor most meg miért nem válaszolsz? Beteg vagy? Remélem nem. Vagy már olyan jól érzed magad az új világban, hogy európai barátaidról már meg is feledkezel?
„Avantgárd vízióként lebeg a sétány felett. Igen erős hatású, azonban expresszionizmusát mintha némi szarkazmus hatná át” – írta a korabeli kritika Varga Imre Kun Béla emlékművéről. A szoborcsoportot 1986-ban avatták fel, Kun születésének 100. évfordulója alkalmából. E tény látszólag alátámasztja azt a kormánypárti narratívát, amely összemossa a Rákosi- és a Kádár-korszakot, az ávósokat és az úttörő-rendőröket, amikor Novák Katalin szerint „betiltották” a Himnuszt.
Az Egyesült Államok gyorsan felejti az utóbbi harminc év legnagyobb külpolitikai kudarcát. Egy évvel az afganisztáni kivonulás után már csak egy-egy dróntámadás emlékeztet arra, hogy egykor ők uralták az országot. A Talibán eközben a nemzetközi elszigeteltséggel küszködve felkelő szervezetből kormányzó erővé próbál válni. Afgán viszonyok közt nem is eredménytelenül.
Valahogy így kell a nemzeti érdek „mentén” kormányozni. Ez nagyon megy Orbánéknak. Az orosz mentén, mármint.
„Úgy fest, ebben a térségben ez az új irányzat. Azt tüntetik ki, aki minden alap nélkül feljelent békés polgárokat."
Kijev lakossága és az ukrán politikai vezetés eltökélten készül Oroszország legyőzésére. Meg vannak győződve róla, hogy népként és országként nincs is más esélyük a túlélésre – írja a francia európai parlamenti képviselő, aki múlt szerdán az ukrán nemzeti ünnep alkalmából járt Kijevben.
A Tranzit elnevezésű, önmeghatározása szerint „közéleti évadnyitó és gondolatexpo” rendezvénysorozatot a Kommentár című folyóirat szervezi 2009 óta; az a magát konzervatívnak tartó műhely, amelynek előző mancsaftját a Fidesz túlontúl szabad szelleműnek, helyenként pedig megengedhetetlenül kritikusnak vélte, ezért aztán 2018-ban ki is dobta őket.
A zaporizzsjai atomerőműnél kiakalkult helyzet egyetlen megnyugtató megoldása az lenne, ha az oroszok kivonnák katonáikat és nehézfegyvereiket, vagyis demilitarizálnák az atomerőmű teljes területét.
Amióta a Népszava felhívta a figyelmet az Állami Számvevőszék honlapjára felkerült „elemzésre” („Pink education” jelenség Magyarországon?! – A felsőfokú végzettséggel rendelkező nők túlreprezentáltságának tényezői és gazdasági-társadalmi hatásai), azóta hárman is elküldték nekem az ezen írás címében (Karinthy által) megidézett Szabolcska Mihály egyik emlékezetes költeményét.
Miért nem kedveli a legtöbb ember a klasszikus zenét? Mi a legunalmasabb klasszikus zene? Miért van kihalófélben a klasszikus zene? Miért olyan szomorú a klasszikus zene? „Mások ezeket a kérdéseket is felteszik” – állítja barátunk, a Google akkor, ha a címben feltett mondatra keresünk rá.
