Egotrip

Vajda Mihály: Szókratész, a ki(nem)végzett

Újra „itthon”

Egotrip

Mintha csengettek volna…
– Szókratész!! Hát te hogy kerülsz ide? Hetek óta nem hallok rólad semmit – de már nem izgultam, megszoktam eltünedezéseidet, s különben is, neked semmi bajod nem történhet –, s egyszer csak megint itt, a Kavics utcában… Éppen itt… Na, kerülj beljebb! Nem volt baj a határon? Migránsnak nézhettek volna.

 – Néztek is. De aztán lyukat beszéltem a hasukba magyarul, s így beengedtek. Mi a fene bajotok van nektek a migránsokkal?

– Nekem aztán semmi. A vezér riogatja velük a népet. Keményen harcol a betolakodók ellen az EU-val, nehogy aztán az ilyen hazátlanok tönkretegyék a dicső nemzetet… Elég baj van az ilyen nemzetárulókkal, mint jómagam. De könyörögve kérlek, ne politizáljunk. Végtelenül unom. Ha egyszer a rendszerváltás adta ritka lehetőséget nem sikerült kihasználnunk, nem tehetünk már mást, mint hogy törődünk a magunk dolgával, legalább a magunk háza táján próbáljuk a dolgokat rendbe tenni.

– Látom, rosszkedved van.

– Dehogy. Megtanultam én már nem a reménynek élni. „A remény olyan csábító félelem, amely nem elégít ki” – mondotta Kierkegaard, és igaza volt. Nem remélem, hogy még megélek valami jobbat. Mennyi minden rémséget éltem már meg; s igyekszem nem azzal vigasztalni magam, hogy minden rémség elmúlik egyszer. Azt tanulgatom, hogy örüljek annak, ami kevés jót a jelenben megélek. Carpe diem – Horatiusnak van igaza. Igen, Szókratész, te, aki már évezredek óta mászkálsz az emberek között, bizonyára egyetértesz velem. Dehogy van nekem rosszkedvem: oly sok mindennek lehet örülni, még itt is, ahol ugyancsak sok mindenen lehet ma bosszankodni. Mit bosszankodni – dühöngeni!

– Hadd kérdezzek valamit tőled, barátom! Gondolom, nyugodtan nevezhetlek már barátomnak. Miért maradtál te itt, ebben az országban, amelynél – a magam tapasztalatai szerint is – sokkal jobb helyek vannak a világban? Jó pár hetet töltöttem New Yorkban, amelyről te is nagy szeretettel szóltál.

– Hallottál Vörösmartyról? Volt, amikor azt mondotta, hogy itt, mármint a magyar hazában, élned, halnod kell. Hát én elborzadok, ha ezeket a sorokat hallom. Már miért kellene itt élnem s halnom? Nem vagyok biztos benne, hogy tíz évvel később is megerősítette volna a Szózat szavait. Tíz évvel később, amikor Az emberek című versében azt írta, hogy „Az ember fáj a földnek (…) Az emberfaj sárkányfog-vetemény” – mintha már nem lett volna oly büszke magyar hazájára sem. Úgy tűnik, a magyar emberfajt is sárkányfogveteménynek tekintette már. Egyszóval eszem ágában sincs azt hinni, hogy itt élnem, halnom kell. Sokszor, már fiatalabb koromban is feltettem magamnak a kérdést, vajon miért maradtam itt. Jó néhányszor lett volna alkalmam odébbállni. Csodálkozni fogsz, Szókratészem a válaszomon. Azért, mert szeretek itt élni.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Két óra X

Ayn Rand műveiből már több adaptáció is született, de egyik sem mutatta be olyan szemléletesen az oroszországi zsidó származású, ám Amerikában alkotó író-filozófus gondolatait, mint a tőle teljesen független Mountainhead.

Megtörtént események

  • - turcsányi -

A film elején megkapjuk az adekvát tájékoztatást: a mű megtörtént események alapján készült. Első látásra e megtörtént események a 20. század második felének délelőttjén, az ötvenes–hatvanas évek egymásba érő szakaszán játszódnak, a zömmel New York-i illetékességű italoamerikai gengsztervilág nagyra becsült köreiben.

Élet-halál pálinkaágyon

Óvodás korunktól ismerjük a „Hej, Dunáról fúj a szél…” kezdetű népdalt. Az első versszakban mintha a népi meteorológia a nehéz paraszti sors feletti búsongással forrna össze, a második strófája pedig egyfajta könnyed csúfolódásnak tűnik, mintha csak a pajkos leánykák cukkolnák a nyeszlett fiúcskákat.

Egy fölényeskedő miniszter játékszere lett a MÁV

A tavalyi és a tavalyelőtti nyári rajtokhoz hasonlóan a vasúttársaság most sem tudott mit kezdeni a kánikula, a kereslet és a körülmények kibékíthetetlen ellentétével, s a mostani hosszú hétvégén ismét katasztrofális állapotok közt találhatták magukat az utasok.