Egotrip

Vajda Mihály: Szókratész, a ki(nem)végzett

Újra „itthon”

Egotrip

Mintha csengettek volna…
– Szókratész!! Hát te hogy kerülsz ide? Hetek óta nem hallok rólad semmit – de már nem izgultam, megszoktam eltünedezéseidet, s különben is, neked semmi bajod nem történhet –, s egyszer csak megint itt, a Kavics utcában… Éppen itt… Na, kerülj beljebb! Nem volt baj a határon? Migránsnak nézhettek volna.

 – Néztek is. De aztán lyukat beszéltem a hasukba magyarul, s így beengedtek. Mi a fene bajotok van nektek a migránsokkal?

– Nekem aztán semmi. A vezér riogatja velük a népet. Keményen harcol a betolakodók ellen az EU-val, nehogy aztán az ilyen hazátlanok tönkretegyék a dicső nemzetet… Elég baj van az ilyen nemzetárulókkal, mint jómagam. De könyörögve kérlek, ne politizáljunk. Végtelenül unom. Ha egyszer a rendszerváltás adta ritka lehetőséget nem sikerült kihasználnunk, nem tehetünk már mást, mint hogy törődünk a magunk dolgával, legalább a magunk háza táján próbáljuk a dolgokat rendbe tenni.

– Látom, rosszkedved van.

– Dehogy. Megtanultam én már nem a reménynek élni. „A remény olyan csábító félelem, amely nem elégít ki” – mondotta Kierkegaard, és igaza volt. Nem remélem, hogy még megélek valami jobbat. Mennyi minden rémséget éltem már meg; s igyekszem nem azzal vigasztalni magam, hogy minden rémség elmúlik egyszer. Azt tanulgatom, hogy örüljek annak, ami kevés jót a jelenben megélek. Carpe diem – Horatiusnak van igaza. Igen, Szókratész, te, aki már évezredek óta mászkálsz az emberek között, bizonyára egyetértesz velem. Dehogy van nekem rosszkedvem: oly sok mindennek lehet örülni, még itt is, ahol ugyancsak sok mindenen lehet ma bosszankodni. Mit bosszankodni – dühöngeni!

– Hadd kérdezzek valamit tőled, barátom! Gondolom, nyugodtan nevezhetlek már barátomnak. Miért maradtál te itt, ebben az országban, amelynél – a magam tapasztalatai szerint is – sokkal jobb helyek vannak a világban? Jó pár hetet töltöttem New Yorkban, amelyről te is nagy szeretettel szóltál.

– Hallottál Vörösmartyról? Volt, amikor azt mondotta, hogy itt, mármint a magyar hazában, élned, halnod kell. Hát én elborzadok, ha ezeket a sorokat hallom. Már miért kellene itt élnem s halnom? Nem vagyok biztos benne, hogy tíz évvel később is megerősítette volna a Szózat szavait. Tíz évvel később, amikor Az emberek című versében azt írta, hogy „Az ember fáj a földnek (…) Az emberfaj sárkányfog-vetemény” – mintha már nem lett volna oly büszke magyar hazájára sem. Úgy tűnik, a magyar emberfajt is sárkányfogveteménynek tekintette már. Egyszóval eszem ágában sincs azt hinni, hogy itt élnem, halnom kell. Sokszor, már fiatalabb koromban is feltettem magamnak a kérdést, vajon miért maradtam itt. Jó néhányszor lett volna alkalmam odébbállni. Csodálkozni fogsz, Szókratészem a válaszomon. Azért, mert szeretek itt élni.

Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!

Neked ajánljuk

Aki úton van

Amikor 2021 nyarán megjelent Holi, azaz Hegyi Olivér első lemeze, sokan egy újabb izgalmas hazai rapkarrier kezdetét látták az anyagban.

A franciák megértették

Ritkán halljuk az isteneket énekelni. Néhanapján azonban zongoráznak, szájharmonikáznak és még gitároznak is. Legutóbb Párizs elővárosában, Boulogne-Billancourt-ban, a Szajna partján álló La Seine Musicale kulturális központban történt ilyen csoda.

Hitler fürdőkádjában

Lee Miller a múlt század húszas–harmincas éveinek bevállalós top divatmodellje volt, igazi címlaplány, de festette Picasso, fotózta és filmezte Man Ray, utóbbi élt is vele, és mentorálta mint fotóművészt.

Csaló napfény

Igaz, hamis, tény, vélemény, valóság és fikció. Ilyen és ehhez hasonló címkéket sietünk felnyalni a ránk zúduló információhalom darabjaira, hogy a kontroll, a rend illúziójával nyugtassuk magunkat és ne kelljen szembesülnünk vele, hogy nem létezik bizonyosság, csak kellően szűkre húzott nézőpont.

 

Gyilkosok szemlélője

A két évtizede elhunyt Roberto Bolaño minden egyes műve a költészet, a politika és a vadállati kegyetlenség együtthatásairól szól, az író regényeiben és elbeszéléseiben vissza-visszatérő karakterekkel, a költészet és a világ allegorikus megfeleltetésével olyan erős atmoszférát teremt, amelyből akkor sem akarunk kilépni, ha az hideg és szenvtelen.

Hús, kék vér, intrika

A folyamatosan az anyagi ellehetetlenülés rémével küszködő Stúdió K Színház jobbnál jobb előadásokkal áll elő. Az előző évadban a Prudencia Hart különös kivetkezése hódította meg a nézőket és a kritikusokat (el is nyerte a darab a legjobb független előadás díját), most pedig itt van ez a remek Stuart Mária. (A konklúzió persze nem az, hogy lám, minek a pénz, ha a függetlenek így is egész jól elműködnek, hiszen látható a társulatok fogyatkozásán, hogy mindez erőn túli áldozatokkal jár, és csak ideig-óráig lehetséges ilyen keretek között működni.)

Ide? Hová?

Magyarországon úgy megy, hogy négy­évente kijön a felcsúti jóember a sikoltozó övéi elé, és bemondja, hogy ő a Holdról is látszik.