– Néztek is. De aztán lyukat beszéltem a hasukba magyarul, s így beengedtek. Mi a fene bajotok van nektek a migránsokkal?
– Nekem aztán semmi. A vezér riogatja velük a népet. Keményen harcol a betolakodók ellen az EU-val, nehogy aztán az ilyen hazátlanok tönkretegyék a dicső nemzetet… Elég baj van az ilyen nemzetárulókkal, mint jómagam. De könyörögve kérlek, ne politizáljunk. Végtelenül unom. Ha egyszer a rendszerváltás adta ritka lehetőséget nem sikerült kihasználnunk, nem tehetünk már mást, mint hogy törődünk a magunk dolgával, legalább a magunk háza táján próbáljuk a dolgokat rendbe tenni.
– Látom, rosszkedved van.
– Dehogy. Megtanultam én már nem a reménynek élni. „A remény olyan csábító félelem, amely nem elégít ki” – mondotta Kierkegaard, és igaza volt. Nem remélem, hogy még megélek valami jobbat. Mennyi minden rémséget éltem már meg; s igyekszem nem azzal vigasztalni magam, hogy minden rémség elmúlik egyszer. Azt tanulgatom, hogy örüljek annak, ami kevés jót a jelenben megélek. Carpe diem – Horatiusnak van igaza. Igen, Szókratész, te, aki már évezredek óta mászkálsz az emberek között, bizonyára egyetértesz velem. Dehogy van nekem rosszkedvem: oly sok mindennek lehet örülni, még itt is, ahol ugyancsak sok mindenen lehet ma bosszankodni. Mit bosszankodni – dühöngeni!
– Hadd kérdezzek valamit tőled, barátom! Gondolom, nyugodtan nevezhetlek már barátomnak. Miért maradtál te itt, ebben az országban, amelynél – a magam tapasztalatai szerint is – sokkal jobb helyek vannak a világban? Jó pár hetet töltöttem New Yorkban, amelyről te is nagy szeretettel szóltál.
– Hallottál Vörösmartyról? Volt, amikor azt mondotta, hogy itt, mármint a magyar hazában, élned, halnod kell. Hát én elborzadok, ha ezeket a sorokat hallom. Már miért kellene itt élnem s halnom? Nem vagyok biztos benne, hogy tíz évvel később is megerősítette volna a Szózat szavait. Tíz évvel később, amikor Az emberek című versében azt írta, hogy „Az ember fáj a földnek (…) Az emberfaj sárkányfog-vetemény” – mintha már nem lett volna oly büszke magyar hazájára sem. Úgy tűnik, a magyar emberfajt is sárkányfogveteménynek tekintette már. Egyszóval eszem ágában sincs azt hinni, hogy itt élnem, halnom kell. Sokszor, már fiatalabb koromban is feltettem magamnak a kérdést, vajon miért maradtam itt. Jó néhányszor lett volna alkalmam odébbállni. Csodálkozni fogsz, Szókratészem a válaszomon. Azért, mert szeretek itt élni.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
