Tábor Áron

Bezáródó kapuk

A pozitív diszkrimináció tündöklése és bukása Amerikában

Publicisztika

Egy évvel a vitatott abortuszhatározat után az Egyesült Államok legfelsőbb bírósága újabb jelentős kultúrharcos ügyben bírálta felül saját korábbi ítélkezési gyakorlatát. A faji alapú pozitív diszkrimináció betiltása alapvetően forgatja fel az állami és magánmunkaadók, egyetemek, szervezetek felvételi gyakorlatait. Az ítélet nyomán a sokszínű és igazságos Amerika elérésének reménye még távolabb kerül.

„Nem elég csupán kinyitnunk a lehetőségek kapuit. Az összes polgárunknak képesnek kell válnia arra, hogy átmenjen azokon a kapukon” – 1965 júniusában fogalmazott így Lyndon Johnson a hagyományosan fekete kutatóegyetem, a washingtoni Howard University diplomaosztó ünnepségén. Egy évvel a polgárjogi törvény elfogadása után és mindössze egy hónappal a nagy hatású választójogi törvény végszavazása előtt az Egyesült Államok elnöke minden korábbinál egyértelműbben beszélt arról, hogy a több évszázados rabszolgaság, illetve majdnem százévnyi formális diszkrimináció hatásait nem lehet egyik napról a másikra lebontani – a társadalmi igazságosság elve megköveteli azt, hogy a kormányzat aktívan támogassa az addig hátrányokat elszenvedő társadalmi csoportokat. Négy évvel korábban egy fiatal fekete ügyvéd, Hobart Taylor Jr. javasolt változtatásokat ahhoz a rendelettervezethez, amellyel a hivatalba lépő John F. Kennedy esélyegyenlőségi bizottságot hozott létre. A meg­lévő korlátozások eltörlése nem elégséges, „az Egyesült Államok politikája az, hogy affirmatív cselekvéssel segíti elő a diszkrimináció felszámolását” – szólt Taylor szövegjavaslata, ezzel megalkotva a korábbi társadalmi igazságtalanságok orvoslását célzó pozitív diszkriminációra mai napig használt amerikai kifejezést.

A faji kategóriákon alapuló affirmative action – amely a legfelsőbb bíróság június végi döntésével lényegében ellehetetlenült – történeti áttekintését a hatvanas években, a polgárjogi mozgalom csúcspontján szokás kezdeni, de ahogy erre Ira Katznelson, a Columbia University professzora rámutat, a faji és etnikai alapú pozitív diszkrimináció ennél messzebb nyúlik vissza. A New Deal jóléti programjai felfoghatók a fehérek védelmében született affirmatív cselekvésekként, miközben ezek előnyeiből a feketék a déli demokraták kongresszusi befolyásának hatására szinte teljesen kimaradtak egészen az ötvenes évek végéig. Hasonlóképpen, a felsőoktatás keleti parti elit intézményei jóval hamarabb gyűjtöttek adatokat a felvételizők bőrszínéről, etnikai és vallási jellemzőiről: a cél azonban ekkor még a kisebbségek távoltartása volt. A zsidó diákok felvételét korlátozó numerus clausus egyes helyeken az ötvenes években sem tűnt el teljesen, miközben fekete diákok csak elvétve kerülhettek be ezen egyetemekre. Katznelson szerint ez a történelmi kontextus fontos annak megértéséhez, hogy Johnson bejelentésének idejében nem valamilyen távoli, nehezen megfogható örökségből származó hátrányokat kellett orvosolni, hanem olyan gyakorlatokat, amelyek alig egy évtizeddel korábban is ellehetetlenítették a kisebbségek, és különösen a feketék társadalmi felemelkedését.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit.