„Nem elég csupán kinyitnunk a lehetőségek kapuit. Az összes polgárunknak képesnek kell válnia arra, hogy átmenjen azokon a kapukon” – 1965 júniusában fogalmazott így Lyndon Johnson a hagyományosan fekete kutatóegyetem, a washingtoni Howard University diplomaosztó ünnepségén. Egy évvel a polgárjogi törvény elfogadása után és mindössze egy hónappal a nagy hatású választójogi törvény végszavazása előtt az Egyesült Államok elnöke minden korábbinál egyértelműbben beszélt arról, hogy a több évszázados rabszolgaság, illetve majdnem százévnyi formális diszkrimináció hatásait nem lehet egyik napról a másikra lebontani – a társadalmi igazságosság elve megköveteli azt, hogy a kormányzat aktívan támogassa az addig hátrányokat elszenvedő társadalmi csoportokat. Négy évvel korábban egy fiatal fekete ügyvéd, Hobart Taylor Jr. javasolt változtatásokat ahhoz a rendelettervezethez, amellyel a hivatalba lépő John F. Kennedy esélyegyenlőségi bizottságot hozott létre. A meglévő korlátozások eltörlése nem elégséges, „az Egyesült Államok politikája az, hogy affirmatív cselekvéssel segíti elő a diszkrimináció felszámolását” – szólt Taylor szövegjavaslata, ezzel megalkotva a korábbi társadalmi igazságtalanságok orvoslását célzó pozitív diszkriminációra mai napig használt amerikai kifejezést.
A faji kategóriákon alapuló affirmative action – amely a legfelsőbb bíróság június végi döntésével lényegében ellehetetlenült – történeti áttekintését a hatvanas években, a polgárjogi mozgalom csúcspontján szokás kezdeni, de ahogy erre Ira Katznelson, a Columbia University professzora rámutat, a faji és etnikai alapú pozitív diszkrimináció ennél messzebb nyúlik vissza. A New Deal jóléti programjai felfoghatók a fehérek védelmében született affirmatív cselekvésekként, miközben ezek előnyeiből a feketék a déli demokraták kongresszusi befolyásának hatására szinte teljesen kimaradtak egészen az ötvenes évek végéig. Hasonlóképpen, a felsőoktatás keleti parti elit intézményei jóval hamarabb gyűjtöttek adatokat a felvételizők bőrszínéről, etnikai és vallási jellemzőiről: a cél azonban ekkor még a kisebbségek távoltartása volt. A zsidó diákok felvételét korlátozó numerus clausus egyes helyeken az ötvenes években sem tűnt el teljesen, miközben fekete diákok csak elvétve kerülhettek be ezen egyetemekre. Katznelson szerint ez a történelmi kontextus fontos annak megértéséhez, hogy Johnson bejelentésének idejében nem valamilyen távoli, nehezen megfogható örökségből származó hátrányokat kellett orvosolni, hanem olyan gyakorlatokat, amelyek alig egy évtizeddel korábban is ellehetetlenítették a kisebbségek, és különösen a feketék társadalmi felemelkedését.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
