Egotrip

Vajda Gergely: Zene hetilapra

Operamúzeum

Egotrip

Izzó indulatok. A Finn Nemzeti Opera Salome produkcióját Christof Loy rendezésében 2022 májusában adják az ARTE tévén.

Egy a közvetítésből kivágott klip úgy egy évvel később üti fel a fejét az online magyar operavilág – szakma és közönség – köreiben; benne majdnem üres, szürkés-fehér bálteremben, szmokingos urak és estélyis hölgyek közt az anyaszült meztelen Jochanaan. A reakciók majdnem száz százaléka felháborodott és elítélő. Művészeti kérdésekben majdnem olyan gyorsan, gondolkodás nélkül küldjük embertársunkat a – szerencsére csak virtuális – vérpadra, mint egy jeladóval felszerelt, Svájctól Magyarországig barangoló farkast kilövő vadászt.

Richard Strauss (1864–1949) Oscar Wilde azonos című színdarabját feldolgozó, 1905-ben, Drezdában bemutatott egyfelvonásos operáját a születésétől kezdve botrányok kísér­ték. (A Salome magyarországi bemutatójára mindössze két évvel az ősbemutató után, 1907-ben a boroszlói opera budapesti vendégjátékaként került sor. A Magyar Királyi Operaház a darabot 1912-ben, gróf Bánffy Miklós erdélyi arisztokrata vezetése, és a „modern operaművelés honfoglalásának” égisze alatt állította először színpadra.) A történet szerint Heródes, Júdea helytartója annyira el van ragadtatva második felesége, Heródiás lányának, Saloménak a táncától, hogy teljesíti a nő kitartó követelését, aki a börtönben fogva tartott Jochanaan (Keresztelő János) fejét kéri tőle. Salome bosszúja ez, amiért a próféta visszautasította közeledését. A levágott fejjel való perverz kéjelgéstől megundorodva, az éjszaka leszálltával Heródes végül a nő megölésére küldi katonáit. Ahogy Wilde műve „félig bibliai, félig pornográf” volta miatt volt betiltva, úgy Strauss operájában Salome híres-hírhedt „hétfátyoltánca” állt mindig a botrányok középpontjában. Levetkőzik, nem vetkőzik, mi látszik a hét fátyol alatt, mennyire provokatív, szexuálisan túlfűtött a tánc; illetve mennyire való a Salomét éneklő művésznőnek az, hogy fél- vagy teljesen pucér testét mutassa a közönségnek, kell-e, hogy egy bombázó legyen a színpadon (akadt olyan produkció, ahol a táncot balettművész adta elő az operaénekes helyett), és így tovább. A 21. századi közönségnél itt és most, úgy látszik, egy férfi teljes meztelensége az operaszínpadon az, ami kiveri a biztosítékot. Noel Megahey operajournal-beli blogjának a Finn Nemzeti Opera produkciójáról szóló kritikájában ezt írja: „Ha az a szándék, hogy valamelyest visszahozzuk a forrásanyag sokkértékét, és annak Strauss partitúrájában fellelhető rendkívüli pszichológiai szimbolista értelmezését, akkor erre nyilvánvalóan nincs szükség. Ez egy olyan mű, amely még mindig merész, erőteljes és transzgresszív, és kevés további, nos…, meztelenség kell hozzá, ha egyáltalán.”

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit.