Egy a közvetítésből kivágott klip úgy egy évvel később üti fel a fejét az online magyar operavilág – szakma és közönség – köreiben; benne majdnem üres, szürkés-fehér bálteremben, szmokingos urak és estélyis hölgyek közt az anyaszült meztelen Jochanaan. A reakciók majdnem száz százaléka felháborodott és elítélő. Művészeti kérdésekben majdnem olyan gyorsan, gondolkodás nélkül küldjük embertársunkat a – szerencsére csak virtuális – vérpadra, mint egy jeladóval felszerelt, Svájctól Magyarországig barangoló farkast kilövő vadászt.
Richard Strauss (1864–1949) Oscar Wilde azonos című színdarabját feldolgozó, 1905-ben, Drezdában bemutatott egyfelvonásos operáját a születésétől kezdve botrányok kísérték. (A Salome magyarországi bemutatójára mindössze két évvel az ősbemutató után, 1907-ben a boroszlói opera budapesti vendégjátékaként került sor. A Magyar Királyi Operaház a darabot 1912-ben, gróf Bánffy Miklós erdélyi arisztokrata vezetése, és a „modern operaművelés honfoglalásának” égisze alatt állította először színpadra.) A történet szerint Heródes, Júdea helytartója annyira el van ragadtatva második felesége, Heródiás lányának, Saloménak a táncától, hogy teljesíti a nő kitartó követelését, aki a börtönben fogva tartott Jochanaan (Keresztelő János) fejét kéri tőle. Salome bosszúja ez, amiért a próféta visszautasította közeledését. A levágott fejjel való perverz kéjelgéstől megundorodva, az éjszaka leszálltával Heródes végül a nő megölésére küldi katonáit. Ahogy Wilde műve „félig bibliai, félig pornográf” volta miatt volt betiltva, úgy Strauss operájában Salome híres-hírhedt „hétfátyoltánca” állt mindig a botrányok középpontjában. Levetkőzik, nem vetkőzik, mi látszik a hét fátyol alatt, mennyire provokatív, szexuálisan túlfűtött a tánc; illetve mennyire való a Salomét éneklő művésznőnek az, hogy fél- vagy teljesen pucér testét mutassa a közönségnek, kell-e, hogy egy bombázó legyen a színpadon (akadt olyan produkció, ahol a táncot balettművész adta elő az operaénekes helyett), és így tovább. A 21. századi közönségnél itt és most, úgy látszik, egy férfi teljes meztelensége az operaszínpadon az, ami kiveri a biztosítékot. Noel Megahey operajournal-beli blogjának a Finn Nemzeti Opera produkciójáról szóló kritikájában ezt írja: „Ha az a szándék, hogy valamelyest visszahozzuk a forrásanyag sokkértékét, és annak Strauss partitúrájában fellelhető rendkívüli pszichológiai szimbolista értelmezését, akkor erre nyilvánvalóan nincs szükség. Ez egy olyan mű, amely még mindig merész, erőteljes és transzgresszív, és kevés további, nos…, meztelenség kell hozzá, ha egyáltalán.”
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
