| ||
Tegnapelőtt volt a baltás gyilkos hírhedt bűncselekményének tizenegyedik évfordulója. Dióhéjban: 2004-ben a NATO „Partnerség a békéért” című programján Magyarországon tartózkodó azeri katona, Ramil Safarov éjjel egy baltával agyonverte alvó örmény csoporttársát. A magyar bíróság elítélte, majd az illetékes minisztérium kiadta Azerbajdzsánnak, ahol hősnek kijáró ünnepléssel fogadták az orgyilkost. A szégyen azóta is velünk van, a felelősök egykedvűen vonogatják a vállukat, és óvatosan fölfelé mutogatnak.
És most itt ez az emléktáblaügy, amiben valaki megint hazudik.
„Tavaly, amikor honfitársunk tragikus halálának 10. évfordulója volt, írásos kérelmet küldtünk a Honvédelmi Minisztériumnak (HM), hogy engedélyezzék az emlékplakett kihelyezését a laktanyára, ahol a tragédia történt. Egy év telt el azóta, de választ sem kaptunk – tudta meg a Bors Nikoghos Hakobyantól, az Országos Örmény Önkormányzat elnökhelyettesétől.”
A lap természetesen megkérdezte a HM-et is. A válasz, nos, akár ki is található: „A Honvédelmi Minisztériumot semmilyen formában nem keresték meg az emléktábla felállításával kapcsolatban.”
Ja, basszus, biztos elkallódott valahol, vagy a postás egyszerűen lusta volt elmenni egészen a minisztériumig. Nap mint nap történik ilyesmi…
A Bors annak is utánament, hogy mindennek a fatális szerencsétlenségnek lehet-e köze az azeriekkel tavaly megkötött „stratégiai partnerségi” szerződésünkhöz? Ugyan, már! Semmi a világon!
Tehát minden tiszta, azért nem lesz tábla a tetthelyen, mert nem érkezett „megkeresés”. S a legkevésbé sem azért nem lesz, mert bármit is írnának rá, az a tábla azt jelentené jelenkornak, utókornak, mindenkinek: valakik egyszer eladták az ország becsületét pár fillér ígéretéért.
Hogy kik? Vállvonogatás, s óvatos mutogatás felfelé…
