Visszhang: film

007 Nincs idő meghalni

  • - kg -
  • 2021. október 6.

Visszhang

Az örök dilemmák között is előkelő helyen szerepel, hogy hogyan nézzünk Bond-filmet.

Méregessük az előzőkhöz, hogy melyiknek mije nagyobb, vagy nézzük úgy, mint egy közönséges eleje-közepe-vége mozit. Ha a kettőt egyszerre próbáljuk, abból olyan ellentmondásos, bár vicces megállapítások születhetnek, mint a „nagyszerű, de vontatott”, „izgalmas, csak a főgonosz béna”, vagy a „sosem volt még ilyen érzelmes, de olyan gépies”. Egy ideje neves filmművészek piszkálnak bele a megbondhatatlan Bond-formulába, Sam Mendes például kis híján igazi filmmé rántotta össze a Skyfallt, hogy második nekifutásra már feladja: a Spectre-ben egyik öltönyös akciójelenet követte a másikat, ahogy az rendjén is van.

Az USA-ból berántott Cary Joji Fukunaga (a True Detective első évadjának rendezője) is megpróbálkozik a filmszerűséggel, és mivel ez Daniel Craig utolsó Bond-filmje, hagyják a színészt hosszabb, összefüggő mondatokban beszélni. Sőt, olyan helyzetekbe hozzák, mint még soha: már-már az IKEA-katalógus családiassága érződik egy-egy jeleneten. Van ebben a domesztikáltabb Bondban valami, akár egy spinoff filmet is megérne, hogy csak horgászik, árvákat tanít, és a fogselymével bajlódik egy rakétakilövésre használt barlangban. Ám azzal bíbelődni, hogy egy-két Bond-filmmel korábban mi történt Jamesünkkel, és ez mostanra hogyan formálta át érzékeny pszichéjét, az azért már tényleg túlzás. Nem ettől lesz 21. századi a figura, hanem attól lenne, ha 89 percben elvégezné a dolgát, de 163 perc kell neki. Igaz, sosem volt még ilyen érzelmes.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit.