Méregessük az előzőkhöz, hogy melyiknek mije nagyobb, vagy nézzük úgy, mint egy közönséges eleje-közepe-vége mozit. Ha a kettőt egyszerre próbáljuk, abból olyan ellentmondásos, bár vicces megállapítások születhetnek, mint a „nagyszerű, de vontatott”, „izgalmas, csak a főgonosz béna”, vagy a „sosem volt még ilyen érzelmes, de olyan gépies”. Egy ideje neves filmművészek piszkálnak bele a megbondhatatlan Bond-formulába, Sam Mendes például kis híján igazi filmmé rántotta össze a Skyfallt, hogy második nekifutásra már feladja: a Spectre-ben egyik öltönyös akciójelenet követte a másikat, ahogy az rendjén is van.
Az USA-ból berántott Cary Joji Fukunaga (a True Detective első évadjának rendezője) is megpróbálkozik a filmszerűséggel, és mivel ez Daniel Craig utolsó Bond-filmje, hagyják a színészt hosszabb, összefüggő mondatokban beszélni. Sőt, olyan helyzetekbe hozzák, mint még soha: már-már az IKEA-katalógus családiassága érződik egy-egy jeleneten. Van ebben a domesztikáltabb Bondban valami, akár egy spinoff filmet is megérne, hogy csak horgászik, árvákat tanít, és a fogselymével bajlódik egy rakétakilövésre használt barlangban. Ám azzal bíbelődni, hogy egy-két Bond-filmmel korábban mi történt Jamesünkkel, és ez mostanra hogyan formálta át érzékeny pszichéjét, az azért már tényleg túlzás. Nem ettől lesz 21. századi a figura, hanem attól lenne, ha 89 percben elvégezné a dolgát, de 163 perc kell neki. Igaz, sosem volt még ilyen érzelmes.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
