Vágyakozik a legjobb barátja, Lenz (Noah Saavedra) után, és elvágyódik fullasztó falucskájából, a dél-tiroli Hochwaldból. Melegként Bécsben, vagy még inkább Rómában volna elemében, de kénytelen beérni egy-két raktárban eltöltött pásztorórával és üres tornateremben előadott drag számmal. Amikor végre követi barátját Rómába, csak szenvedés várja: iszlamista terroristák lemészárolják Lenzet egy klubban. A jelenet fájdalmasan idézi az orlandói terrortámadást (bár a rendező a párizsi Bataclan klub esetét említi párhuzamként), mely szétszaggatta a melegközösség otthonosságérzetét. Mario ezután még kevésbé leli a helyét: sem faluja plébánosa, sem szülei, sem barátai nem tudják enyhíteni fájdalmát. Talán csak régi muszlim barátja, Nadim és a békés iszlám segíthetne rajta, de konzervatív falusi közössége ugyanúgy gyűlöli újonnan meglelt hitét, mint a melegségét.
Evi Romen debütáló munkája határozottan követel helyet a német újfilmmel induló, s az utóbbi időben tovább erősödő anti-Heimatfilmek sorában. Ezek tematikája szinte természetesen vegyül az LMBT-közösség tapasztalatával (Futur Drei, Neubau); mindig vannak olyan állampolgárok, akik nincsenek otthon a hazában. Mario rokon a Vadászjelenetek Alsó-Bajorországban Abramjával és Fassbinder kitaszított hőseivel. Ám nemcsak ő hazátlan, hanem a katolikus társadalom megvetette muszlimok is, de Romennek van elegendő képzelőereje, hogy meglelje a társadalmi szolidaritás új formáit. Bár filmje kissé vontatott és idealista, fülledt és melankolikus atmoszférájának nehéz ellenállni.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
