Ez már önmagában is elismerésre méltó, ráadásul egy olyan filmmel sikerült elérni (rendezte: Gustav Möller), amelynek 84 percéből 84-ben egy koppenhágai segélyhívó központban szolgálatot teljesítő rendőrt látunk, aki egy betelefonáló megmentésén dolgozik, legalábbis azt hiszi, azon dolgozik, de ami egy percig sem kétséges: élet-halál kérdésről van szó. Egy helyszín, egy szereplő (elenyésző asszisztenciával) és a külvilág hangjaiból lassan összeálló teljes kép. Volt nagy csavar is, akkora, hogy az egy Shyamalant is önelégült mosolyra késztetett volna, de ezzel nem érte be a film, mert ez nem az az iskola, hanem a thrillerelemekkel dolgozó dán realizmus.
És akkor kapcsoljuk 2021-et, és akárhová nézünk, azt láthatjuk, milyen nagy színész Jake Gyllenhaal. Ha a dán diszpécsernek rossz napja volt, akkor a Gyllenhaal alakította lefokozott amerikai rendőrnek tízszeresen rosszabb van. Már a pezsgőtabletta is mérgesen oldódik fel a vízben, ilyen drámai oldódásokra utoljára a Mindhalálig zenében volt példa. És Gyllenhaal alakítása felér a tablettáéhoz: a harag, a kétségbeesés, a lelkiismeret-furdalás, a mániás tünetek és a kiégés billentyűin játszik technikásan, miközben a dán film valamennyi fordulatán végigmegyünk. Plusz közeli erdőtűz, extra adag sajt és feloldozás. Antoine Fuqua filmje a dán eredeti felől nézve kompetens másolat, önmagában ügyes thriller egy „ide figyeljetek, mekkora színész vagyok” show-val a középpontban.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
