Érzékeny, befelé forduló kislányukat (Yuna Bennett) is a világűr csodálatára neveli. Mindannyian megpróbálnak valahogy együtt élni a nem mindennapi családi állapottal, amikor az anya hónapokra eltűnik, és csak rádión kommunikál szeretteivel. Amikor munkája és egy nagyvonalú ösztöndíj a Nemzetközi Űrállomásra szólítja, elképesztő felfedezést tesz: valami – talán egy földön kívüli civilizáció képviselője – közeledik a Föld felé. Miután biztonságosan visszatér az űrállomásról, ironikus módon épp a hazafelé tartó repülőjáratának vész nyoma. Sven és Charlie pedig egyre biztosabb lesz benne, hogy a nő nem véletlenül tűnt el…
A cselekmény két szálon bontakozik: egyfelől Sven és Charlie nyomozását követhetjük. A Darkhoz hasonlóan a fantasztikumba hajló események közepette is sikerül megőrizni az érzelmi hitelességet, ami közel hozza a történetet a nézőkhöz. A másik szálon időben visszafelé haladva fejtjük fel Paula múltját és felfedezésének folyamatát. A jel végig jobban működik családi drámaként, mint thrillerként; nem ússzuk meg a gonosz állam és az annak vakon engedelmeskedő hadsereg toposzait, az öreg rádiókészülékkel nyomozó kisgyereket és a magukat szövetségesnek álcázó árulókat. Bár egészen jó fő gonoszt sikerül alkotni (a vízióval rendelkező fajtából), az élvezhetőséget erősen lerontják a hosszas moralizáló monológok és a kiábrándító, leegyszerűsítően szirupos végkifejlet.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
