De hiába tette varázslatossá az Elbűvölve, a Ben-Hur és az El Cid képsorait ez a páratlan dallamérzékkel rendelkező komponista, és hiába halljuk ezt a tehetséget minden művében, az életmű mégsem állja ki a tűzpróbát. Gregor Bühl karmester és a Deutsche Staatsphilharmonie Rheinland-Pfalz együttesének lemezén olyan darabok hallhatók, amelyek inkább emlékeztetnek Dvořák vagy Dohnányi Ernő közelítéseire a népzenéhez, miközben nélkülözik Bartók jóval felkavaróbb és ambiciózusabb megoldásait. A szimfonikus Nyitány akár egy ötvenes évekbeli kosztümös huszárfilm aláfestő muzsikája is lehetne (valójában az ’56-os forradalom inspirálta), az 1932-ben – még emigrációja előtt – komponált Magyar szerenád pedig minduntalan a Táncszvitre emlékeztet.
A Tripartita jóval eredetibb mű, amelyben nyoma sincsen nemzeties giccsnek: olykor Stravinsky, máskor Milhaud jut róla eszébe a hallgatónak, az életművet ismerőknek pedig az is kiderül belőle, hogy 1972-ben jóval közelebb állt a szerzőhöz Bartók, mint Kodály nyelve. Noha versenyművei – főleg a Csellóverseny – és szimfonikus zenéje máig tartogat meglepetéseket, semmi máshoz nem fogható az a pillanat, amikor felzúgnak a trombiták, és kivonulnak az arénába a fogathajtók.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
