De hiába tette varázslatossá az Elbűvölve, a Ben-Hur és az El Cid képsorait ez a páratlan dallamérzékkel rendelkező komponista, és hiába halljuk ezt a tehetséget minden művében, az életmű mégsem állja ki a tűzpróbát. Gregor Bühl karmester és a Deutsche Staatsphilharmonie Rheinland-Pfalz együttesének lemezén olyan darabok hallhatók, amelyek inkább emlékeztetnek Dvořák vagy Dohnányi Ernő közelítéseire a népzenéhez, miközben nélkülözik Bartók jóval felkavaróbb és ambiciózusabb megoldásait. A szimfonikus Nyitány akár egy ötvenes évekbeli kosztümös huszárfilm aláfestő muzsikája is lehetne (valójában az ’56-os forradalom inspirálta), az 1932-ben – még emigrációja előtt – komponált Magyar szerenád pedig minduntalan a Táncszvitre emlékeztet.
A Tripartita jóval eredetibb mű, amelyben nyoma sincsen nemzeties giccsnek: olykor Stravinsky, máskor Milhaud jut róla eszébe a hallgatónak, az életművet ismerőknek pedig az is kiderül belőle, hogy 1972-ben jóval közelebb állt a szerzőhöz Bartók, mint Kodály nyelve. Noha versenyművei – főleg a Csellóverseny – és szimfonikus zenéje máig tartogat meglepetéseket, semmi máshoz nem fogható az a pillanat, amikor felzúgnak a trombiták, és kivonulnak az arénába a fogathajtók.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
