Történelmi szempontból ez igaz is, meg nem is. A 2011-ben a fukusimai atomerőművet végzetesen megrongáló cunami ugyan a történelem egyik legsúlyosabb katasztrófáját okozta, a vízbe és levegőbe került radioaktív szennyeződés számos emberéletet követelt (és még fog is), ám a legrosszabbat – Japán jelentős részének lakhatatlanná válását – sikerült elkerülni. Filmtörténetileg sem pontos az állítás, hiszen a japán sorozat nem az HBO sikerszériájának másolata – ez egyszerre erénye és hátránya.
Az alkotó, Maszumoto Dzsun szinte megszállottja a tényeknek és a technikai részleteknek, s nagyon igyekszik rendet tenni a balesetet övező teóriák és összeesküvés-elméletek rengetegében. Ez a pontosság viszont sokszor megöli az emberi drámát, és az ellen dolgozik, hogy a karizmatikus egyéniségek előtérbe léphessenek (ami a kevésbé akkurátus, de érzelmileg lebilincselő Csernobil erőssége volt). Az egyéniségek hiánya azonban a japán történetmesélés sajátossága is; a történet hősei a hierarchia, a becsület és a tisztelet nevében gyakran alárendelik magukat feljebbvalóiknak, feláldozzák egyéni vágyaikat a közösség oltárán. Talán ez a végletekig specifikus széria legerősebb egyetemes üzenete, de ez sok, nyugati elbeszélésekhez szokott nézőnek elidegenítő lehet. A férfiak uralta szereplőgárda tagjai a társadalmi elvárások nevében jobbára szenvtelenek maradnak, ami csak kiemeli a ritka, érzelmileg telített pillanatokat. A következő napok korrekt, de sok türelmet igénylő munka.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
