A 2022-es Hae Ke Kae (Where is Home) után bátran ötvözi a klasszikus repertoárt, az afrikai hagyományokat, a jazzt és a kortárs improvizáció energiáját. A kísérletezés nem bizonyításvágyból fakad, Selaocoe magabiztosan, természetesen fonja össze a különböző zenei világokat, mintha mindig is együtt léteztek volna. A nyitó Tsohle Tsohle suttogásból bomlik ki, Selaocoe bársonyos hangja és torokéneke mögött a Manchester Collective játékosait halljuk. A Les Voix Humaines című Marais-darab intimebb pillanatot hoz, a művész egyszerre énekel és csellózik, majd Bach Sarabande-tétele következik a IV. csellószvitből. Itt megjegyezzük, hogy a puristák jobb, ha elkerülik az albumot. Ez nem az a hiteles historikus játékmód, de üdítőbb annál. Selaocoe saját szerzeményeiben természetesen a jazz és az afrikai tánczene kerül előtérbe, itt már dong a basszusgitár és peregnek az ütők, miközben a csellista az afrikai nyelvek és zenék sajátos hangképző módszereit is bemutatja a torok- és a felhangénekléstől a torokcsattogtatásig. Ezek a darabok egyszerre sodróak és játékosak, és minden hallgatáskor újabb részleteket tárnak fel. A Hymns of Bantu művészportré és csodálatos kaleidoszkóp, szükség is van rá ezekben az időkben, amikor a kirekesztés és a kulturális bezárkózás ismét mainstreamet alkot. Bach nem kevesebb, ha az afrikai zenével találkozik, hanem több.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
