- így foglalta össze életfilozófiáját pár évvel ezelőtt egy interjújában Blind Marky Felchtone, a Zeke (ejtsd: zík) frontembere. Ez a gondolati egyszerűség nem áll messze az amerikai zenekartól sem. Leginkább a Motörhead volt számukra az irányadó, ha pedig földrajzilag és időben közelebb levő analógiát keresünk, a Dwarves juthat eszünkbe róluk, mivel náluk is az az igazán fontos, hogy a dalok legyenek hipergyorsak, és szóljanak eléggé brutálisan. A Zeke nem világmegváltásra törekszik, dalszövegeik többsége az ivásról, a drogozásról és a lemezborítókon is felülreprezentált motorsportról szól. A ’90-es évek elején indult seattle-i zenekar 2018-ban, hosszú szünet után megjelent új lemezével, a Hellbenderrel járt már Magyarországon. Akkor két, lényegében készen levő új anyagot is emlegettek, azóta sem tudjuk, mit lett ezeknek a sorsa… De a Zeke-et érdemes új anyag nélkül is megnézni. A koncert dramaturgiája egyszerű volt: pontban 10-kor megjelentek a színpadon, egy lendületből ledaráltak harminc dalt nagyjából háromnegyed óra alatt, aztán (egy ivószünet után) eljátszottak még egyet ráadásként. A számok között annyi szünet volt, hogy a zúgó gitárokat a zenészek egyszerre tartsák a fejük fölé, és hogy a nemrég visszatért alapító dobos, Donny Paycheck felállhasson egy pillanatra ünnepeltetni magát. Tulajdonképpen van is mit, divatok jöhetnek-mehetnek, de a Zeke még mindig tökéletesen tudja elővezetni a viharos gyorsaságú rockzenét. Pont úgy, mint harminc évvel ezelőtt.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
