Visszhang: koncert

Ajtai Péter: Mingus! Mingus! Mingus!

Visszhang

A jazzvilág két éve ünnepelte Charles Mingus születésének centenáriumát, olykor mégis terjedelmesebbnek tűnik a legendás bőgős öröksége, mint száz év.

Duke Ellington utódjának mondták – azóta ki tudja, kinél lehet ez a cím –, s még többször a jazzbőgőzés forradalmasítójának, de mi mondhatna többet fontosságáról annál, hogy a magyar zenészek számára sem megkerülhető figura.

Ajtai Péternek, a harmincas generáció tagjának alighanem valamiféle idol, pedig ő maga nem tipikus szektatag, inkább öntörvényű szabadimprovizációs módszeréről ismerik. A koncert például úgy kezdődik, hogy a zenészek körbejárnak a klub kétszemélyes asztalai között, gongokat, dobokat ütögetnek, hogy a hang tömjénje egyfajta atmoszférát teremtsen. Pozsár Máté zongorista a flexatont siratja. De nem féktelen freejazz-session következik, hanem felcsendülnek a Charles Mingus-dalok, hogy aztán a muzsikusok pár perc után rendre rákanyarodjanak a saját útjukra. Kiderül, hogy sok minden történt a jazzben Mingus óta, de annyira mégsem, hogy ne érezzük a koncertet egységes egésznek. A két szaxofonos, Kováts Gergő és Cseke Dániel, valamint a trombitás Kiss Árpád előzékenyen versengnek, Pozsár intellektuálisan lebilincselő szólói számára jó közeg a post-bop. Ajtai Péter erőműként működteti az öt-, majd hattagú együttest, a lüktetést pedig Geröly Tamás fantáziadús dobolása adja. Csak az éneklés – kiáltozás – lehetne bátrabb. A végén, kicsivel tíz után az együttes még rázendít a Moanin’-ra. Az tényleg nem maradhat ki.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.

Főszerepben az Első sírásó

A november 6-án zárult igazgatói pályázaton Lipics Zsoltot hirdették ki győztesnek Darabont Mikold ellenében, azonban nagyon sok ellentmondás és fordulat jellemezte az elmúlt időszakot. A régi-új igazgató mellett csupán a NER-es lapokban folytatott sikerpropagandája szólt, pályázata egy realista, szakmaiságra építő programmal ütközött meg.