Duke Ellington utódjának mondták – azóta ki tudja, kinél lehet ez a cím –, s még többször a jazzbőgőzés forradalmasítójának, de mi mondhatna többet fontosságáról annál, hogy a magyar zenészek számára sem megkerülhető figura.
Ajtai Péternek, a harmincas generáció tagjának alighanem valamiféle idol, pedig ő maga nem tipikus szektatag, inkább öntörvényű szabadimprovizációs módszeréről ismerik. A koncert például úgy kezdődik, hogy a zenészek körbejárnak a klub kétszemélyes asztalai között, gongokat, dobokat ütögetnek, hogy a hang tömjénje egyfajta atmoszférát teremtsen. Pozsár Máté zongorista a flexatont siratja. De nem féktelen freejazz-session következik, hanem felcsendülnek a Charles Mingus-dalok, hogy aztán a muzsikusok pár perc után rendre rákanyarodjanak a saját útjukra. Kiderül, hogy sok minden történt a jazzben Mingus óta, de annyira mégsem, hogy ne érezzük a koncertet egységes egésznek. A két szaxofonos, Kováts Gergő és Cseke Dániel, valamint a trombitás Kiss Árpád előzékenyen versengnek, Pozsár intellektuálisan lebilincselő szólói számára jó közeg a post-bop. Ajtai Péter erőműként működteti az öt-, majd hattagú együttest, a lüktetést pedig Geröly Tamás fantáziadús dobolása adja. Csak az éneklés – kiáltozás – lehetne bátrabb. A végén, kicsivel tíz után az együttes még rázendít a Moanin’-ra. Az tényleg nem maradhat ki.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
