A szégyenteljes gyakorlat nem ma kezdődött (bár sok esetet máig homály fed), az egyik legsötétebb ügy 1858-ban bontakozott ki. Az akkor már omladozó pápai állam emberei IX. Pius pápa parancsára kiszakítják zsidó családjából a hatéves Edgardo Mortarát. Állításuk szerint a fiú valójában katolikus, mivel a família szolgálólánya kisbabaként titokban megkeresztelte, ezért nevelését az egyháznak kell folytatnia.
Bellocchio a családi idill képei után gyorsan az elrablás sokkoló jeleneteire vált. Filmje a továbbiakban is így játszik a nézők érzelmeivel: a csendesen fokozódó feszültség intervallumait jó időzítéssel törik meg a szinte operai csúcspontok. Szorosan követhetjük a szülők kétségbeesett (törvényes és féllegális) harcát a kisfiúért, aki a felnőttek hisztériája közepette is kifürkészhetetlen marad. A dráma erejét épp az adja, hogy a végéig sem sejthető, Edgardo titkon megőrzi-e zsidó identitását vagy győz-e a papok agymosása. Bár a családi mikrodráma jól működik, és Enea Sala személyében csodás gyerekszínészt is talált a rendező, a történelmi kontextus (az olasz nemzetállam születése, a világszerte éledő antiszemitizmus) és a történet blaszfémikus aspektusai háttérbe szorulnak vagy illemtudó szemérmességgel tűnnek fel. Bellocchio megmarad a míves történelmi tablónál, pedig egy kis merészséggel a katolikus lélek mélyére is tekinthetett volna.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
