Ha a Katniss Everdeent középpontba állító Éhezők viadala-filmek a fasisztoid rendszerek elleni lázadásról szóltak, akkor jelen előzményfilm a szórakoztatóipar ópiátjellegéről mesél a maga egyszerű, kissé kusza nyelvén. 64 évvel Katniss felbukkanása előtt járunk, tíz évvel a pusztító polgárháború után, amikor az éhezők viadala, azaz az alultáplált, toprongyos gyerekek élet-halál harca már nem hozza lázba a vérontást feledni vágyó közönséget. A későbbi filmek véreskezű diktátora, Coriolanus Snow (Tom Blyth) itt még nemes és könyörtelen ösztönei között őrlődő szőke dalia, aki visszaállítaná családja megtépázott dicsőségét.
A későbbi filmek Grand Guignol spektákuluma itt még szerény, poros látványosság: kehes, riadt gyerekek öldösik egymást egy leharcolt arénában (az alkotók zavarba ejtő buzgalommal merülnek el a vérontásban). A melodráma és a románc is alacsonyabb hőfokon lángol, a hangsúly inkább egy alapvetően nemes lelkű ifjú fokozatos erkölcsi züllésén van. A szándék dicséretes, de pontosan ezt az apró lépésekből álló láncreakciót nem sikerül visszaadni. Számos erkölcsi iránytű áll Snow rendelkezésére, amelyek segíthetnék őt navigálni, de belső vívódását a film nem teszi elég plasztikussá. Ahogy az lenni szokott, a fiatal színészek halálosan komolyan veszik szerepüket, míg a „felnőttek” elmerülhetnek a velejéig romlott campben (lásd Viola Davis teátrális gonoszkodását). A ballada így sajnos túlnyújtott, zavaros eposz marad, legalább három külön filmre való munícióval.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
