Visszhang: tévésorozat  

Az utolsó lépcsőfok

Visszhang

Hány bőrt lehet még lehúzni egy ártatlan nő haláláról?

Így hangozhatna a kérdés, hiszen a Peterson család tragédiáját anno az amerikai sajtó is végigkövette, illetve 2004-ben egy dokumentumsorozat is készült belőle. Az HBO minisorozatának színvonala azonban validálja a történet exhumálását.

A képviselőjelöltként is induló Michael Peterson egy vidám este után vérében fuldokolva, a lépcső alján találja feleségét, aki belehal sérüléseibe, ezzel pedig a férfi addig élt élete is véget ér. A köztiszteletnek örvendő írót ettől kezdve – a sajtó egy részének szorgalmas munkája nyomán – mindenki feleséggyilkosnak tartja, különösen, amikor indítékként a leleplezett biszexualitását jelölik meg.

A tárgyalásokat és a gyászoló mozaikcsalád történetét a sorozat készítői 2001-től egészen 2017-ig követik, így betekintést nyerhetünk egyetlen rossz döntés (legyen az akár Michaelé, akár másé) beláthatatlan következményeibe.

Először is beszéljünk a „tényekről”: az egyik, hogy a remek casting és színészi játék képes feszesre tömni egy egyébként csak félig felpumpált történetet, a másik, hogy a minőség még mindig üti a mennyiséget. A nyolcórányi játékidő alatt nem kevés önismétlés, idő-és eseménybeli kuszaság üti fel a fejét, de a lehengerlő színészi alakítások miatt nem ül le és nem is válik érdektelenné a sorozat, sőt úgy tűnik, a szolgáltató egyik legszínvonalasabb darabját készítette el Antonio Campos. Az ismerős sötétszürkés képi világ, a fajsúlyos dráma és a rétegzettség még a mostani true crime dömpingből is képes kiemelni a darabot.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.