Kilencedik nagylemezén a Goldberg-variációk szerepel, az a ciklus, amely éppen a néhai kanadai pianista nyomán vált a legtöbbször lemezre játszott zongoraművé. Hálás vagy hálátlan a feladat? A több évtizedes felhozatal bivalyerős, nehéz kitűnni vele, Ólafsson azonban eddig mindent arannyá változtatott, amihez hozzáért. A témául szolgáló Aria tiszta, mint a patyolat, a díszítésekben minimalista, később azonban a játékos számos vitatható döntést hoz: az első variációban inkább rohan, mintsem táncolna, az ötödik szédítő gyorsaságát pedig időnk sincs megcsodálni. A kontrapunktális tételekben, mint a 15. variáció kánonjában, jobban működik Ólafsson interpretációja, hiszen a zongoraművész azért végig tehetségének teljes fegyverzetében feszít előttünk. Játéka nüanszolt, egyszerre tud intellektuális és testi örömet okozni, olykor bájos és elegáns (Var. 7), és felemeli a szellemet. A zongoraművész lenyűgöző virtuozitása az utolsó változatokban, különösen a 29. variáció briliáns arpeggióiban érvényesül igazán. Az Aria reprízének kellemes ringása aztán visszahozza a hallgató nyugalmát, és végül a kritikust is rádöbbenti, hogy talán túl nagy elvárásokkal hallgatta a lemezt. Ólafsson hamarosan élőben is megmérettetik, ugyanis éppen egy 88 (!) állomásos turnét teljesít a ciklussal, november végén Budapestet is útba ejtve.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
