Visszhang: lemez

Bach: Goldberg Varia­tions / Víkingur Ólafsson

Visszhang

A világnak annyira megtetszett a The New York Times szakírójának zsurnalizmusa, hogy azóta is „az izlandi Glenn Gouldként” emlegetik Víkingur Ólafssont.

Kilencedik nagylemezén a Goldberg-variációk szerepel, az a ciklus, amely éppen a néhai kanadai pianista nyomán vált a legtöbbször lemezre játszott zongoraművé. Hálás vagy hálátlan a feladat? A több évtizedes felhozatal bivalyerős, nehéz kitűnni vele, Ólafsson azonban eddig mindent arannyá változtatott, amihez hozzáért. A témául szolgáló Aria tiszta, mint a patyolat, a díszítésekben minimalista, később azonban a játékos számos vitatható döntést hoz: az első variációban inkább rohan, mintsem táncolna, az ötödik szédítő gyorsaságát pedig időnk sincs megcsodálni. A kontrapunktális tételekben, mint a 15. variáció kánonjában, jobban működik Ólafsson interpretációja, hiszen a zongoraművész azért végig tehetségének teljes fegyverzetében feszít előttünk. Játéka nüanszolt, egyszerre tud intellektuális és testi örömet okozni, olykor bájos és elegáns (Var. 7), és felemeli a szellemet. A zongoraművész lenyűgöző virtuozitása az utolsó változatokban, különösen a 29. variáció briliáns arpeggióiban érvényesül igazán. Az Aria reprízének kellemes ringása aztán visszahozza a hallgató nyugalmát, és végül a kritikust is rádöbbenti, hogy talán túl nagy elvárásokkal hallgatta a lemezt. Ólafsson hamarosan élőben is megmérettetik, ugyanis éppen egy 88 (!) állomásos turnét teljesít a ciklussal, november végén Budapestet is útba ejtve.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Nem tud úgy tenni, mintha…

„Hányan ülnek most a szobáikban egyedül? Miért vannak ott, és mióta? Meddig lehet ezt kibírni?” – olvastuk a Katona József Színház 2022-ben bemutatott (nemrég a műsorról levett) Melancholy Rooms című, Zenés magány nyolc hangra alcímű darabjának színlapján.

Nyolcadik himnusz az elmúlásról

Egy rövid kijelentő mondattal el lehetne intézni: Willie Nelson új albuma csendes, bölcs és szerethető. Akik kedvelik a countryzene állócsillagának könnyen felismerhető hangját, szomorkás dalait, fonott hajával és fejkendőkkel keretezett lázadó imázsát, tudhatják, hogy sokkal többről van szó, mint egyszeri csodáról vagy véletlen szerencséről.

Szobáról szobára

Füstös terembe érkezünk, a DJ (Kókai Tünde) keveri az elektronikus zenét – mintha egy rave buliba csöppennénk. A placc különböző pontjain két-két stúdiós ácsorog, a párok egyikének kezében színes zászló. Hatféle színű karszalagot osztanak el a nézők között. Üt az óra, a lila csapattal elhagyjuk a stúdiót, a szín­skála többi viselője a szélrózsa más-más irányába vándorol.

Elengedték őket

Ukrajna belső, háború sújtotta vagy veszélyeztette területeiről rengetegen menekültek Kárpátaljára, főleg a városokba, az ottani magyar közösség emiatt szinte láthatatlanná vált sok helyen. A napi gondok mellett a magyar kormány hülyeségeire senkinek nincs ideje figyelni.