Kilencedik nagylemezén a Goldberg-variációk szerepel, az a ciklus, amely éppen a néhai kanadai pianista nyomán vált a legtöbbször lemezre játszott zongoraművé. Hálás vagy hálátlan a feladat? A több évtizedes felhozatal bivalyerős, nehéz kitűnni vele, Ólafsson azonban eddig mindent arannyá változtatott, amihez hozzáért. A témául szolgáló Aria tiszta, mint a patyolat, a díszítésekben minimalista, később azonban a játékos számos vitatható döntést hoz: az első variációban inkább rohan, mintsem táncolna, az ötödik szédítő gyorsaságát pedig időnk sincs megcsodálni. A kontrapunktális tételekben, mint a 15. variáció kánonjában, jobban működik Ólafsson interpretációja, hiszen a zongoraművész azért végig tehetségének teljes fegyverzetében feszít előttünk. Játéka nüanszolt, egyszerre tud intellektuális és testi örömet okozni, olykor bájos és elegáns (Var. 7), és felemeli a szellemet. A zongoraművész lenyűgöző virtuozitása az utolsó változatokban, különösen a 29. variáció briliáns arpeggióiban érvényesül igazán. Az Aria reprízének kellemes ringása aztán visszahozza a hallgató nyugalmát, és végül a kritikust is rádöbbenti, hogy talán túl nagy elvárásokkal hallgatta a lemezt. Ólafsson hamarosan élőben is megmérettetik, ugyanis éppen egy 88 (!) állomásos turnét teljesít a ciklussal, november végén Budapestet is útba ejtve.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
