A kórház várójában ott a felesége, mostohafia, pici ikrei, kislánya. A lány hallja, ahogy idegenek beszélnek az apjáról: „valami nyomorult”. Ez az ezredforduló körüli olasz nyomorúság egyben-másban különbözik a magyartól, fejlettebb szegénykultúra. Az iskola udvarán konténerek állnak, ahol minden osztálynak vannak órái, mert a szerencsétlenségben mindenkinek osztoznia kell.
A család tényleg csak azt veszi meg, amire szükség van, a kislánynak Barbie baba helyett kivágott fotók jutnak. Tévéjük sincs jó ideig. Az anya, a vörös Antonia arra neveli a lányát, hogy a kölcsönkönyvre nagyon kell vigyázni, akár valakié, akár a könyvtáré – ugyanakkor a jogaiért mindenkor ki kell állnia. Bárki és bármi ellen. A lány aztán nagyon egyedül van élete legtöbb konfliktusában, és véletlenül alakul úgy, hogy egyszer vasvillával felel – és azután mindig. Szerencsétlen családja nagyon erős, az államnál mindenképpen erősebb. Ahogy a konyhában vitáznak, a bátyja így beszél: „A baloldalon nincs senki, anya. Egy olyan alak kormányoz, aki felvásárolta a tévécsatornákat, a fél sajtót, aki kurvákkal szórakozik, és úgy néz ki, mint önmaga karikatúrája.” A regényben a legnagyobb bűnök körülményei is világosan látszanak, a lány legalábbis együttérzéssel szól saját részvétlenségéről és dühkitöréseiről, de el is ítéli magát, mert nem szereti eléggé azokat, akik őt igen. És aki akar, megbocsáthat.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
