A zenekar frontembere, John Dyer Baizley a dalszerzés-szövegírás mellett festőként is tevékenykedik, munkái tucatnyi lemezborítón és plakáton, egyebek közt a Roadburn fesztivál plakátjain is láthatók, mely esemény 2017-es programjának az összeállításában kurátorként is közreműködött. A dalok a többiekkel közösen születnek, de a Baroness Baizley ihletettségének köszönhetően hozott létre egy egységesen tematikus diszkográfiát, amelyben eddig minden egyes lemez egy (dupla lemezek esetén két) szín nevét viselte. De a Red, a Blue, a Yellow & Green, a Purple és a Gold & Grey után az idén megjelenő anyag letér erről az ösvényről, mintha új szakaszt akarna kijelölni a zenekar életében.
Már a 2019-es Gold & Grey a kiüresedés jeleit mutatta, és sajnálatos módon a Stone sem mentes olyan ötletektől, amelyeket jobban ki kellett volna dolgozni. Az első lemezek tempós, heves hangulatát csak néha idézi meg egy-egy gitárfutam, ami önmagában nem okozna gondot, de az már inkább, hogy ott sem jelennek meg dinamikai váltások, ahol ezt a dalok szövete megkövetelné. A trilógiaként működő Beneath the Rose / Choir / The Dirge középső epizódja például négypercnyi, fokozatosan duzzadó feszültség, amit sehol nem old fel, nem csap le egy motívumváltás.
Vannak azért kiemelkedő pillanatok, például az intrót követő Last Word vagy a rövid, de annál zakatolóbb Anodyne. A lemez második felének dalai azonban jellegtelenül olvadnak egymásba.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
