Elvégre nyolcvan éve a magyar széljobb több irányzata is kipróbálhatta magát a kormányrúd mögött – rettenetesebbnél rettenetesebb eredménnyel. Bartha Ákos magyar fajvédőkről szóló remek dolgozata is tanúsítja, hogy az egymást követő jobboldali radikális generációk sokat tanultak egymástól, ám a történet logikája korántsem teleologikus: a korábbi szélsőségesek könnyedén válhattak kéretlen utódaik engesztelhetetlen ellenfeleivé, esetleg áldozatává, amit Bajcsy-Zsilinszky sorsa is jól példáz.
Paksa Rudolf tömörre szabott történeti áttekintéséből kiderül az is, hogy a fasiszta-nemzetiszocialista példaképek járszalagján formálódó magyar szélsőjobboldaliak még nem ettek egymás tenyeréből pusztán azért, mert ugyanott kerestek támaszt és szövetségest. Nem éppen tanulságok nélküli Kerepeszki Róbert tanulmánya sem arról, miként szocializálta és kondicionálta tagjait aktív, harcos zsidógyűlöletre a Turul Szövetség, mindeközben sajátos közösségi élményt is nyújtott az egyetemistáknak.
De Paár Ádám cikkéből kiderül az is, kiből lett nyilas a Kádár-kor magyar filmjeiben. Bár még számos izgalmas, nem is csak a fő témához tartozó írást tartalmaz a lapszám, mégis Mink Andrásét emelnénk ki, aki a Berkesi–Kardos exávós szerzőpáros Kopjások című kurzusregényének történelmi hátterét szálazza szét, szórakoztató alapossággal.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
