Ehhez képest most csak állunk tátott szájjal, és ámulva hallgatjuk a 19 éves Billie Eilish második, szinte monumentális albumát, amivel alighanem teljesíti a merészebb elvárásokat is. Bátyja, Finneas segítségével – aki a zenei producer és valamennyi hangszer megszólaltatója –, a járvány hozta bezártságban rögzített anyag zavarba ejtően sokszínű, közben, a túláradó muzikalitásnak, de a rendre ironikus reflexióknak is köszönhetően, végig izgalmas marad. A testvérpár tizenhat dala mind előadóként, mind szövegíróként tehetsége teljében mutatja L. A. ifjú csillagát, akinek jellegzetesen szabálytalan, törékenyen is erős szopránjáról végleg kiderül, milyen sok regiszteren tud megszólalni. Legyen szó zongorás-gitáros balladáról (ilyenből több is van), ambientbe ágyazott parlando vallomásról (Not My Responsibility), archív trip hopról (Lost Cause), tempósabb-nyomulósabb (Oxytocin), esetleg soul/r&b (OverHeated, Therefore I Am) vagy bossa/jazz (Billie Bossa Nova) számokról, Billie valamennyit képes otthonosan belakni. Ráadásul mint felületesen introvertáltként címkézett előadó, meglepő nyíltsággal tárulkozik ki; daloljon a sztárság, a férfiközpontú zeneipar nehezen viselhető terheiről, vagy akár az élet mulandóságáról és törékenységéről.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
