Ott is a figyelmeztető felirat, hogy négyzetméterenként nem bír száz kilónál többet a színpad, néha aggódtam is a zenészekért, amikor egymás felé közelítettek. Eleinte a közönség is feszeng a rögzített padokon és a fűben, pedig erősen indít a zenekar, az Ex nihilo dübörgő mantrája szinte feltépne bennünket ültünkből. De aki feláll, visszahúzzák. Eleinte. Mert aztán nem lehet bírni, sőt épp egy lassabb tételnél robban a hangulat. Egy fiú beleesik a kiszáradt tóba, a koncert felétől a színpad melletti teret is megtöltik az őrjöngők. „Üdv az árokban bulizóknak is” – jelzi az egyik frontember, Balla Gergely. A másik, Czakó-Kuraly Sebő már az elején elnézést kér, hogy nagyon beteg, alig van hangja. Ez nem érzékelhető, de talán épp emiatt is koncentrálnak túlzottan a vokálokra – hibátlanul. A legtöbb számot a tavaly megjelent Atomsról játszszák, a debütáló For Her’s című albumról sajnos kevesebb dalt hallhatunk, de a közönségkedvenc Elevator nem maradhat ki. Nemrég nyilatkozták, hogy komoly megerősítés számukra, hogy a szövegeiket – hiába angol nyelvűek – velük énekli a közönség. A legmélyebb, legszívszorítóbb dalok (Ocean, Aphelion) most is betalálnak. (Előző héten a Kobuci kertben volt szaxofonos is, ott másfajta volt a katarzis.) Aztán egy dal a hamarosan megjelenő, első magyar nyelvű albumukról is, amelyről elsőre az ugrik be, hogy tömény költészet és éteri emelkedettség. Nem túlzás: a Platon Karataev angol és magyar szövegekkel is az egymásra találás zenéje. Albumról albumra, koncertről koncertre.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
