Előbbi még mindig a megtestesült karizma a színpadon, és 66 évesen jobb bicepsze van, mint nekem, amikor tinédzserként heti ötször jártam edzőterembe. Utóbbi viszont maga a megtestesült rockparódia tupírozott hajával, megereszkedett pocakjával és a fura összeállítású ruhatárával.
De amíg Billy hangja jócskán megkopott a 2020-as évekre, Steve még mindig úgy gitározik, mint nagyon kevesen. Megbízható zenésztársaival jó ideje gondoskodik arról, hogy a produkció ne torkolljon kabaréba. Idolunk ezen az estén sem nagyon találta a hangját – talán nem hallotta magát rendesen a monitorfülesből –, mindenesetre az Eyes Without a Face volt talán az egyetlen dal, amelyet tisztességesen végigénekelt.
Az időnként szemerkélő esőben a mintegy 10 ezer lelkes nézőnek előadott show természetesen a slágerekre támaszkodott, de kaptunk két újabb dalt, továbbá egy Heartbreakers-feldolgozást Born to Lose és egy korai Generation X-számot is. A legutóbbi, szintén a Budapest Parkban tartott koncert záródarabja, a Mony Mony ezúttal a szettlista közepére szorult, közvetlenül Stevens lehengerlő szólóbetétje után – utóbbiba beleépültek a Van Halen-féle Eruption, illetve a Led Zeppelintől az Over the Hills and Far Away és a Stairway to Heaven taktusai.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
